2017. október 12., csütörtök

A megvilágosodás hét tényezője

A megvilágosodás hét tényezője hét olyan tulajdonság, amely elvezet a megvilágosodáshoz, ugyanakkor jellemzi is a megvilágosodást. Ezeket a Tipitaka, a páli nyelvű szent irat több tanbeszédében felsorolják. A legismertebb talán ezek közül a DN 22  Mahá-satipatthána-szutta vagy az MN 118 Anápánaszati-szutta. Mindkettő a Buddha Ujja oldalon magyarul is olvasható.
Ezen tényezők neve páli nyelven szatta boddzshanga.

Úgy tartják, hogy e tényezők különösen fontos ellenszerek az öt akadály – érzéki vágy, rosszindulat, tompaság, nyugtalanság és bizonytalanság/kétely – ellen.



1. Éberség (szati)
A helyes éberség a nemes nyolcrétű ösvény hetedik tagja, és nélkülözhetetlen a buddhista gyakorlásban. Az éberség azt jelenti, hogy a mindenkori jelen pillanatban teljesen tudatában vagyunk annak, hogy mit és hogyan teszünk, mit gondolunk, mit érzünk, stb. Ébernek lenni annyi, mint mindig mindenhol teljesen jelen lenni, nem elveszni az álmodozásban, az elképzelésekben, élvezetekben vagy aggodalomban.

Az éberség azt is jelenti, hogy elengedjük az elme megszokott dolgait, amelyek az önállóan létező “én” illúzióját táplálják. Az éberség nem dönt arról, hogy kedvelünk-e valamit vagy sem. Az éberségben máshogy használjuk a szokásos fogalmakat – például, amikor a légzésre figyelünk, azt csak légzésnek, és nem az “én légzésem”-nek nevezzük. (az éberség vagy vipasszaná meditációról ITT írtam bejegyzést)

2. Valóság vizsgálata (dhamma-vicsaja)
A második tényező a valóság vizsgálatára való egyértelmű hajlandóság. A páli kifejezésből következik, hogy ez tulajdonképpen a dhamma/dharma vizsgálata. Mivel a dhamma/dharma szó nem csak valóságot jelent, hanem Buddha tanításait is, ezért ez a tényező magába foglalja Buddha tanainak vizsgálatát és a létezés természetének vizsgálatát egyaránt. Mindig emlékeztessük magunkat arra, hogy Buddha azt tanította, hogy senki se vakhittel fogadja el tanításait, hanem próbálja ki saját maga, és csak akkor kövesse azokat, ha neki beváltak.

3. Erő vagy energia (virija)
A páli virija vagy szanszkrit vírja szavak nem csupán energiát jelentenek, hanem buzgalmat és lelkes erőfeszítést is. A vírja az ősi indo-iráni vira szóból származik, és “hős”-nek lehetne fordítani. Ezért a harmadik tényezőt úgy is értelmezhetjük, mint egyfajta hősies erőfeszítést és céltudatos buzgalmat, mivel a megvilágosodás keresése fáradhatatlan erőt és bátorságot igényel.

4. Öröm vagy elragadtatás (píti)
Természetesen mindenki boldog vagy elragadtatott szeretne lenni. De mit értünk ezalatt? A spirituális ösvény gyakran ott kezdődik, amikor képesek leszünk valóban belátni, hogy ha megkapjuk azt, amit akarunk, az nem tesz bennünket boldoggá vagy legalábbis nem sokáig. Akkor mi az, ami azzá tehet?
Őszentsége, a 14. dalai láma azt mondja: “A boldogság nem olyasvalami, amit készen lehet venni. A saját tetteidből származik.”
Az növeli a boldogságot, amit teszünk, nem pedig az, amit kapunk.
A buddhista tanítások alapja, hogy a rajtunk kívül álló dolgok utáni sóvárgás stresszt (dukkha) okoz. Ennek valódi belátása elkezdi csökkenteni a sóvárgást, és eljuttathat az örömhöz, boldogsághoz.

5. Nyugodtság/lenyugvás (passzaddhi)
Az ötödik tényező a test és elme lenyugvása vagy nyugodtsága. Míg az előző tényezők jobbára aktív jellegűek voltak, addig ez inkább olyas valami, mint amikor egy elégedett ember befejezte a munkáját és megpihen.
Akárcsak az örömöt/elragadtatottságot, a derűs nyugalmat sem lehet erőltetni vagy megjátszani, mert az előző tényezőkből önmagától következik be.

6. Összpontosítás (szamádhi)
Akárcsak az éberség, a helyes összpontosítás is a nemes nyolcrétű ösvény része. Miben különbözik az első tényező, az éberség a hatodik tényezőtől, az összpontosítástól?
Egy mondatban úgy foglalhatjuk össze a fenti meghatározást, hogy az éberség arról szól, hogy tisztában vagyunk a test és elme pillanatnyi állapotával.

Ellenben az összpontosítás olyan tudatállapot, amelyben az elme egy pontra fókuszál. Ezért szokták egypontú vagy egyhegyű elmének (ekaggata-citta) is nevezni. A szamádhinak különböző fokozatai vannak, ezeket dzshánáknak hívják. (A dzshánákról/dhájákról ITT írtam bejegyzést)
A legmélyebb szamádhi állapotában az “én” minden érzése eltűnik, az alany és a tárgy teljes mértékben feloldódik egymásban.

7. Felülemelkedett egykedvűség (upekkhá)
Buddhista értelemben az egykedvűség a szélsőséges idegenkedés és a vágy közötti egyensúly. Más szavakkal, nincs különbség kedvelt és nem kedvelt között.

Bhikkhu Bódhi, théraváda szerzetes és tudós ezt így határozza meg: az egykedvűség “az elme elfogulatlansága, az elme megingathatatlan szabadsága, a belső egyensúly állapota, amelyet nem tud felkavarni a haszon és veszteség, becsület és becstelenség, dicséret és szégyen, gyönyör és fájdalom. Az upekkhá megszabadulás a saját magunkra való utalás minden pontjától; olyan közömbösség, amely nem az embertársakkal szemben nyilvánul meg, hanem az “én” gyönyör és társadalmi állás utáni vágyódásával szemben”.

Forrás: A megvilágosodás hét tényezője (angol nyelven)


2017. október 3., kedd

Hogyan végezzük a sétáló meditációt?


Az előző két bejegyzésemben a vipasszaná meditáció gyakorlásáról írtam, amelyben Szajádav U Pandita beszélt a sétáló meditációról is. Ez utóbbiról lesz szó most részletesen.



Még a théraváda buddhizmuson belül sem egyformák az előírás szerint végzett sétáló meditációs technikák. A burmai hagyományban és a belátás meditációs elvonulási központokban a meditálók általában egyedül sétálnak, míg más iskolákban többedmagukkal egymás után vagy körben.

Ebben a meditációs gyakorlásban teljes mértékben a sétálás folyamatára figyelünk – a test súlyának váltásától a lábunk lehelyezésének mechanizmusáig. Több irányzatban is az elvonulások szerves része a sétáló meditáció, amit arra használnak, hogy levezessék a hosszú ülés alatt felhalmozódott energiát. Ezenkívül az éberség szempontjából a hétköznapi tevékenységekben sokkal könnyebben hasznosítható gyakorlás, mint az ülő meditáció.

Kezdésként keressünk egy akadálymentes helyet, ahol körülbelül 3 és fél méter hosszan, egyenes vonalban lehet sétálni. A théraváda irányzat szerint elég az ilyen rövid távolság. Más iskolák esetleg hosszabbat javasolnak.
Ezután kezdjük el a lábfejünket figyelni. Lassan mozdítsuk el a súlypontunkat középről egyik oldalról a másik oldalra, és elölről hátra. Ha mezítláb vagyunk, még több mindenre felfigyelhetünk ezeknél az apró egyensúlyváltoztatásoknál.

Majd hozzuk vissza súlypontunkat középre, emeljük fel a fejünket, engedjük le a vállainkat, húzzuk ki magunkat méltósággal és büszkeséggel, mintha királyok vagy királynők lennénk. Kezeinket összefonhatjuk a hátunk mögött vagy tarthatjuk magunk előtt, vagy karunkat lazán lógathatjuk a testünk mellett oldalt.

Emeljük fel a jobb lábunkat és vegyük észre testünkön a súly átrendeződését. Figyeljünk fel arra, hogy mit tesz a testünk bal oldala annak érdekében, hogy megtartsa a teljes súlyunkat – lábujjak szétterpesztése, boka finom egyensúlykeresése. Majd a jobb lábat előre nyújtva lehelyezzük a sarkat a földre és előregördülünk a talpunk párnázott részére. Vegyük észre, hogy amikor a súlyunk előrefelé lendül, a bal lábunk sarka elkezd emelkedni. Lendítsük a bal lábat előre, és ismételjük meg a mozdulatot.

Ha ezt szavakkal kapcsoljuk egybe, könnyebb lesz az összehangolás és a ritmus kialakítása a testen belül. Amikor az elménk vándorolni kezd, próbáljunk meg olyan egyszerű szavakat mondogatni, mint “emelkedés, mozdulás, lehelyezés”, mintegy figyelmeztetőül, hogy az elménk térjen vissza a testhez.
Thích Nhát Hanh (Thich Nhat Hanh) elvonulási közösségében olyan technikát használnak, amelyben a meditációt egy rövid verssel kötik össze. Álljon itt egy versike, ami esetleg sétáló meditációban is alkalmazható:

(belégzés) “Megérkeztem”, (kilégzés) “Itthon vagyok”.

(belégzés) “Az itt-ben”, (kilégzés) “A most-ban”.

(belégzés) “Megingathatatlan vagyok”, (kilégzés) “Szabad vagyok”.

(belégzés) “Az elképzelhető legjobb dologban”, (kilégzés) “Tartózkodom”.

Amikor elérkezünk a rövid sétaösvény végére, álljunk meg teljesen és vegyünk egy levegőt. Tegyünk egy negyed fordulatot, esetleg vehetünk még egyszer levegőt, ezután a maradék negyed fordulatot is elvégezve álljunk arccal arrafelé, amerről jöttünk. Vegyük fel a kiinduló pozitúrát, és kezdjük újra az egyensúlyunk megalapozását. Majd induljunk el, emeljük, mozdítsuk és helyezzük le a lábunkat.

A sétáló meditáció elején még esetleg azt észleljük, hogy a lépteink nagyon merevek és robotszerűek. Vegyük észre, ha már gördülékenyebben mozgunk, ahogyan összekapcsoljuk a légzést a mozdulattal, ahogyan a merevséget elhagyva teljes lesz a harmónia.
Legelőször körülbelül 10 percen át sétáljunk, majd fokozatosan növeljük az időt maximum 30-45 percre.

Amikor befejeztük a gyakorlást, időzzünk ott egy keveset, és nézzük meg, hogy hol érzünk még energiát/lendületet a testben és mi az, ami nyugalomban van. Vegyük észre, hogy mi került felszínre és mi az, amit már sikerült elhagynunk.