Gárdonyi Géza - Lélekvándorlás

Talán nem mindenki tudja, hogy egyik legnagyobb magyar írónk, Gárdonyi Géza is hitt az újraszületésben-lélekvándorlásban. Nem csupán a sírfelirata jelzi ezt, amelyen az áll: "Csak a teste" — hiszen ezt még úgy-ahogy meg lehet(ne) magyarázni azzal, hogy a "lelke" a műveiben él tovább. De az 1908-ban íródott Isten rabjai című művében egyértelműen leírja a reinkarnációval kapcsolatos gondolatait, két dominikánus szerzetes szájába adva:

"A keleten járó dominikánusok megismerkedtek a keleti filozófiával is. Haza is hozták. Beszélgettek róla. Hogy az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha; ha elszakad a ruha, újat osztanak a világ-magazinból.
— Miért ne hinném? — felelte az orvos. — A hitünk nem mond ellene. A vallásunk meg nem tiltja, hogy ne higgyük. Miért szenvedne itt annyit az ember, ha nem követett volna el egy előbbi életében bűnöket? Bűn előtt volna a büntetés? A kis ártatlan gyermek a fogzásban, torokgyíkban... Az ember munkájában is van logika. Isten munkáiban ne volna!
— Tehát az hiszed, Rudó fráter...
— Azt, fráterkám. Más kulcsa nincs az emberi életnek. A paradicsomi legenda világosan beszél. Vétkeztünk. Kikergettek bennünket a Mennyországból. Mikor volt az? A régestelen-rég múlt, messze óidőkben. Azóta élünk, és élünk testről testre. Minden test egy grádics visszafelé. Minden lélek rosszabb volt az előbbi életében. Én például fogadni mernék, hogy rablógyilkos voltam. Imádkozok most, és gyógyítok. A koldus bizonyára bűnös pazarló volt az előbbi életében. A nyomorék, rút magagyilkosa volt. Az apáca: talán hetéra. A nagycsaládú ember: gyűlölködő. A rabszolga: tirannus, tigriskörmű király. S így igazodik helyre a bűn a vezekléssel."

"Ábris fráter elmosolyodott, s nagy fensőséggel nézett az ifjúra.
— Haj, hol vagy te, Jancsi? Hát nem tanultad, hogy a test csak a föld? Éppen olyan, mintha azt mondanád: a csuhámat is Isten teremtette. Mert hiszen a csuha gyapjú, a gyapjú a birkán terem. A birkát is Isten teremtette. Tehát a gyapjút is. És ilyeténképpen a csuha is Isten teremtése. A csuha nem barát, és a föld nem ember. Isten lehelete az ember.
— Testbe foglaltan.
— Most testbe foglaltan. Most. Érted? Most. De ki tudja, mikor lehelt ki engem Isten? Ez-e az első testem? Vagy ez már a második? Vagy a századik?
— Hát te is azt gondolod...
— Azt gondolom, hogy addig élünk ezen a Földön, amíg tisztára nem érezzük, hogy mikor azt mondom, én, az nem a test
Ezt mondva diadalmasan nézett Jancsira.
Jancsi a fejét rázta.
Ábris hümmentett: — Látom, hogy nem értesz. De hát hogyan nem lehet azt érteni, hogy a test csak hús. Olyan hús, amilyet a székekben mérnek. Ha megrothad, dohos. A lélek ellenben Istenből való valónk. A lélek nem rothad meg, hanem visszaszáll Istenhez. De vajon maga elé bocsátja-e Isten, ha elszennyeződött? Nem hiszem. Inkább gondolom, hogy visszakergeti. A földre. Ád neki új testet. Helyezi szenvedések közé, hogy mindig azt kelljen mondania, éreznie: "Jaj nekem! Én szerencsétlen vagyok. Én szenvedek. Én így, én úgy..."
Mert a testi javakba merült ember nem érzi az én-t. Sose mondja:
"Én boldog vagyok. Nekem gyönyörűség az életem." Az én el van benne homályosodva, mint a gyémánt a szemétre került gyűrűben.
Azért szenvedünk tehát akaratlanul vagy akarva, hogy a lelkünk tisztuljon, erősödjön."

További ide kapcsolódó írások:
Gárdonyi Géza: A csillagnéző ember
Vida Dénes: A misztikus Gárdonyi