Tibet, Tibet 2. rész (Stephen Batchelor írása)

Hét év Tibetben

Tibet, Tibet 1. rész

Nem kell elmenni Tibetig, hogy tibeti jellegű épületeket lásson az ember, vagy tibeti jellegű tájakkal találkozzon: dél-indiai menekült közösségekben tibeti kolostorok láthatók; nagyon sok országban, a skót alföldtől Észak-Kaliforniáig tibeti templomok hű másolatait építették fel; Marokkó és Argentína sivár tájain forgatták a Kundun és a Hét év Tibetben című filmeket. Mindezek a virtuális Tibet létrehozásának olyan példái, amik viszont egyre kevésbé hasonlítanak a valóságos tibeti helyzetre. Magában Tibetben a dalai láma palotájából, a Potalából múzeum lesz, egy újonnan épített park közepén. Talán hamarosan Lhásza is egy modern európai városhoz fog hasonlítani, szent helyei pedig magányos szigetekként maradnak meg a hivatalok és felhőkarcolók közepette. A Lingkor, pedig mostanság leginkább már csak a vallásos emberek emlékében él, akik még mindig körbesétálják azt minden hajnalon.

Minden diaszpórának - sajnos - az a lényege, hogy szüksége van arra, hogy mindenáron fenntartsa a száműzött kultúra emlékét, és próbálja helyreállítani azt. Sokkal inkább ez a fontos számára, és nem pedig az, hogy alkotó módon reagáljon az összetett történelmi világ igényeire, amibe visszavonhatatlanul belekeveredett. Figyelemre méltó az is, hogy a dalai láma nemrégiben zsidó vezetőkkel találkozott, hogy megbeszéljék, egyebek mellett azt is, hogy a zsidók hogyan tudták olyan hosszan és eredményesen túlélni a száműzetésüket.

A földrajzi Tibetben történt három látogatásom (1985-1994 között) alkalmával ragaszkodtam ahhoz, hogy olyan hétköznapi tibetivel is beszélhessek, aki ott él és dolgozik. A nyugati média, a Tibetről szóló tudósításaiban, általában be szokott számolni az Indiában élő tibeti menekültekről, véleményeikről, és kiszámítható, gyakran nevetséges beszámolókat közöl a kínai megszállókról, de csak elvétve hallhatjuk azoknak a tibetieknek a hangját, akik a földrajzi Tibet területén élnek. Több alkalommal is hallottam olyan véleménynyilvánítást lhászai tanult fiatal tibetiektől, hogy bár egyáltalán nem szeretnek a kínai uralom alatt élni, de nem vágynak a száműzött, letűnt kormány irányítására sem. És az, hogy a dalai láma, az önrendelkezésre törekvés kiváló szimbólumaként, nagyon jól ellátja feladatát, még nem jelenti azt, hogy ők azt is szeretnék, hogy a most Dharamszalában lévő, száműzött kormány hatalomra kerülve visszatérjen Lhászába.

Még azt is mondták azok a tibetiek, akik nem hagyták el 1959-ben országukat, hogy ők "igazi" tibetieknek tekintik magukat, ezzel szemben a menekültekről az a kép él, hogy távozásukkal elárulták a hazájukat. A Tibetbe látogatásra visszaérkező tibetieket könnyű felismerni. Nem a drágább ruhájuk, öltözékük árulkodik, hanem leginkább a járásuk, a gesztusaik, mozdulataik. A száműzetés tapasztalatai mélyen beléjük ivódtak és tudat alatt ható módon formálták át őket. Éppen úgy, mint a kínai megszállás is tudat alatt ható módon alakította át azokat a tibetieket, akik otthon maradtak. Tehát akkor kik az "igazi" tibetiek? Talán az a pásztor, akivel akkor találkoztam, amikor szerettem volna elérni a Jonang kolostort a Brahmaputra folyó déli partján, és akinek a dalai láma fényképe semmit sem mondott, mert fel sem ismerte őt a képen. A sofőrünk erre ezt mondta nekem: " Ha lámákat keresel, akkor itt a te embered."

Kumbum Gyantse

Ugyanilyen ellentmondásos dolog az is, hogy a nyugati világban jóindulatú mozgalom bontakozott ki a tibeti kulturális örökség megtartásáért. Ennek egyik jól ismert példája az, hogy szeretnék megállítani a Lhásza régi belvárosának közepén lévő, hagyományos tibeti városi házak módszeres elpusztítását és modern beton építményekkel való helyettesítésüket. Viszont az itteni helyi emberek, akikkel erről beszélgettem, nem igazán értik, hogy hogyan gondolhatja bárki is, hogy a huzatos, beázós, régi házak vonzóbbak volnának a fűthető, elektromos árammal és folyó vízzel ellátott apartmanokkal szemben. Ugyanilyen másik példa az a megmozdulás, hogy Kumbum Gyantsét, az UNESCO védelme alá helyezve, nyilvánítsák a világ örökség részének. Hallottam nyugati művészettörténészeket siránkozni arról a "helyrehozhatatlan kár"-ról, amit hívő tibetiek okoztak azzal, hogy a 15.  századi művészi munkákat, szobrokat bevonták modern zománcfestékkel. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ezekben a helyzetekben a nyugat milyen mértékben alkalmaz valamiféle kulturális gyarmatosítást? Mennyire vagyunk mi magunk, nyugatiak, érdekeltek a Tibettel kapcsolatos elképzeléseink konzerválásában, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni azoknak az embereknek az érzéseit és vágyait, akik ott élnek Tibetben és ott gyakorolják a vallásukat? Vajon tényleg valós a veszélye annak, hogy Tibetből szórakoztatópark válik [és csak a nyugatiak menthetik meg ettől]?

A mádhjamika filozófia egyik központi tantétele az - amit Tibetben is tanítanak -, hogy egyáltalán semmi sem létezik csak a saját természete által. Minden dolog különböző feltételektől függően keletkezik. Ezek a feltételek magukba foglalják az okokat és alkotórészeket éppen úgy, mint az emberi kultúra nyelvi-fogalmi szabályait. Tehát ebből a nézőpontból nézve, nincsen olyan Tibet, ami teljesen függetlenül létezne azoktól a számtalan, változó feltételektől, amik létrehozzák. Éppúgy, mint bármi más, Tibet is "azáltal az erő által jött létre, ami jól ismert a világban".

Ennek ellenére, manapság, Tibetet legalább öt, egymásba kapcsolódó formában ismerjük.

1. Régi Tibet: Az a történelmi Tibet, amelyik 1950-ig létezett, és amelyet tibeti feljegyzések szövegek, festmények, szobrok, építészeti és tárgyi leletek, fotók és más, első kézből származó leírások által ismerünk.

2. Diaszpóra Tibet: A száműzött közösség által létrehozott Tibet, amelyik a földrajzi Tibet határain kívül él Indiában és a világ egyéb országában, és amelyiknek az a célja, hogy megőrizze a hagyományos értékeket, nemzeti önazonosságot, éppen úgy, mint a Régi Tibetbe beletartozó terület és nemzetiség fontos szerepét.

3. Új Tibet: A Kínai Népköztársaság Tibeti Autonóm Tartománya. Viszont nem csupán itt, hanem Kína más tartományaiban is élnek tibeti nemzetiségek. Ugyanakkor Ladakh, Bhután, Szikkim, Lahaul, Dolpo és egyéb himalájai határvidékek, ahol a tibeti kultúra még életben van, szintén olyan falaknak számítanak, amik a Régi, a Diaszpóra és az Új Tibetet elválasztják egymástól.

4. Romantikus Tibet: Ez az a Tibet, amit olyan írók, művészek és mások jelenítenek meg, akik a Régi Tibetet a természetfölötti spiritualitás valóra vált helyének tartják. Ennek a széles sávnak az egyik végén az olyan theozófusok által elképzelt Tibet van, mint Nicholas Roerich, James Hilton és T. Lobsang Rampa, a másik végén pedig a valósághoz közelebb álló, de nem kevésbé idealizált változata az olyanoknak, mint Alexandra David-Neel, Láma Govinda és más újabb keletű méltatók.

5. Buddhista Tibet: Az a Tibet, amelyben a tibeti nemzetség magára "buddhistaként" tekint, a nem tibeti nemzetség pedig magára "tibeti buddhistaként". Ez jelentheti olyan tibeti jelenség nyugati emberek általi elfogadását, mint például a tibeti lámák reinkarnációja. És az is megtörténik, hogy a nem tibeti nemzetiségű buddhisták egyáltalán nem érdeklődnek a Régi Tibet iránt, talán kicsit aggódnak a Diaszpóra Tibet sorsa miatt, lelkes ellenszenvvel viseltetnek az Új Tibettel szemben, és elutasító, esetleg lenéző a magatartásuk a Romantikus Tibettel kapcsolatban -- míg ugyanakkor tibeti szertartásokat művelnek, tibeti ruhákba öltöznek, tibeti szövegeket tanulmányoznak, és hangsúlyozzák a tibeti formájú buddhizmus magasabbrendűségét más irányzatok fölött.

Forrás: Tibet, Tibet (angol nyelven)