Picard: - Ó, igen. Az emberek számára valaminek a megérintése nagyon személyes kapcsolatot teremt. Sokkal valóságosabbá teszi azt.
Data: - Tökéletlenségeket érzékelek a titánium burkolatban... hőingadozásokat az üzemanyag elosztó vezetékben... de nem "valóságosabb" most, mint egy pillanattal ezelőtt volt.
(Star Trek: Kapcsolatfelvétel, idézet a filmből)
Az érintés vagy érintkezés (szanszkrit: sparśa; páli: phassa) a buddhizmusban nem csak a testi, hanem mindenfajta érzékelési találkozásra használt kifejezés, ahol három tényező van jelen: az érzékelt tárgy, az érzékelő szerv és a szerv tudatossága (MN 148). A fizikai és a tudati érintkezéséből fakadnak a különböző tudati funkciók (MN 109), továbbá az érintkezés helyes megértése elvezet a megszabaduláshoz (MN 9).
Minden pillanatban létezik érintkezés, a tapasztalásunk alapvető része, ezért a különböző abhidharma rendszerekben mindig benne van az egyetemesen jelenlevő tudati tényezők közt (sarvatraga-caitasika-samprayukta; sabbacitta-sādhāraṇā). Ebből kifolyólag nem figyelünk oda az érintésre ilyen apró részleteiben, hanem sokkal nagyobb és általánosabb formában képzeljük el. Találkozásról beszélünk, mikor egy személlyel vagy egy eseménnyel kerülünk szembe. Érintkezésként értelmezzük azt is, ha testileg vagy más érzékszerven keresztül valami benyomást tesz ránk, s ilyenkor mondhatunk olyat, hogy a szemünk találkozott valamivel, vagy nem anyagi szinten beszélünk gondolatok és szívek találkozásáról.
Mint röviden említésre került, az érintés létrejöttéhez három dolog kell. Az első maga a tárgy, amit megérintünk. A második a vonatkozó érzőszerv (szem/fül/orr/nyelv/test/tudat), ami megérinti. A harmadik pedig az érzőszervhez kapcsolódó tudatosság, ami által tudunk a tárgy és az érzőszerv találkozásáról. Ha ez a három jelen van, akkor jön létre az érintkezés, ami éppen ezért mindig egy tapasztalt esemény. Hétköznapibb formában ezt úgy képzeljük el, hogy vagyunk mi magunk és van a rajtunk kívül álló világ, e kettő találkozása pedig az életünk folyamata. A hétköznapi szinten elkülönül a személy és a világ, mindkettő különálló dolog, melyek viszonylag állandóak. Mikor például elutazunk valahova, akkor úgy gondolkodunk, hogy a hely ahova elmentünk ott van tőlünk függetlenül, és mi magunk szabadon és önállóan közlekedünk egyik helyről a másikra. Ha viszont közelebbről megnézzük, akkor az érintkezés, a találkozás, ami nem más, mint a folyamatos érzékszervi benyomások tapasztalata, az pillanatról pillanatra történik, mégpedig csakis az érzékelő és az érzékelt kölcsönhatásában. Nem létezik olyan érzékelt dolog, amihez ne tartozna egy érzékelő is, és fordítva, egy érzékelőnek mindig kell legyen érzékelt tárgya is. Tehát a hétköznapi elképzelés a személy és a világ különállóságáról csupán látszólagos, a tényleges találkozás minden pillanatban és csakis kölcsönhatásban történik.
Ameddig hétköznapi szinten gondoljuk el az érintkezést, addig jelen vannak az olyan további tényezők is, amik elégedetlenséghez, szenvedéshez és újraszületéshez vezetnek. Az érintkezés valami kellemes dologgal a vágy, az érintkezés valami kellemetlennel az ellenszenv. Az egyiket akarjuk, reménykedünk benne, törekszünk rá, míg a másikat kerüljük, félünk tőle, menekülünk előle. Felismerni az érintkezés pillanatnyiságát azt jelenti, hogy a tapasztalatokat nem egy elképzelt gondolatban éljük meg, hanem közvetlen valódiságában, ahogyan épp történik. Ez a belátás feloldja a hiány (vágy) és a félelem (ellenszenv) érzelmi kötöttségét, más szóval megszabadít a szenvedéstől.
Az eddig tárgyalt hétköznapi és hármas (érzékelt, érzékelő, tudatosság) értelmezésen túl van egy további szintje is az érintkezés elemzésének. Nágárdzsuna fő művében, A középút alapverseinek tizennegyedik fejezetében így ír (Fehér Judit fordítása):
"A látás tárgya, a látóérzék, a látó:
E három nem működik együtt,
Sem párosával,
Sem hármasban.
Ugyanígy kell tekinteni
A vágyra, a vágybíróra és a vágy tárgyára,
S a többi szenv és érzékforrás
Hármas (létezési) módjára is."
Az ezt követő érvelés arra mutat rá, hogy az érintkezés (együtt működés) csak akkor létezhet, ha egymástól különböző dolgok találkoznak. A különbözőség azonban csak egy viszonylagos jelenség, minthogy egy dolog mindig csak valami másik dologhoz képest lehet különböző. Mert a különbözőség kizárólag az egymástól eltérő dolgok együttlétekor lehet, ezért az egyes dolgok önmagukban, vagyis a másik nélkül, nem különbözőek. Egyik tényezőre sem mondhatjuk, hogy különbözőek lennének, azonban azt sem állíthatjuk, hogy azonosak volnának. Egyrészt az azonosság csupán a különbözőség ellentettje, különbözőség híján így azonosság sem lehetséges, másrészt azonosság esetében érintkezés nem jöhet létre, mert az eleve feltételezi a különállóságot.
Az érvelés fő pontja a különbözőség cáfolása, mert az érintkezés azt követeli meg, hogy legalább kettő egymástól különálló dolog találkozzon. Ahogy a hétköznapi szinten értjük, a személy és a világ két független létező, melyek nem változnak minden pillanatban, hanem van egy állandóságuk. Avagy a hely, ahova elmegyek, ott volt, mielőtt mentem, ott van, mikor odaérek és ott lesz, miután elmentem, továbbá mindeközben én magam is ugyanaz maradtam. Amikor a tapasztalatot a pillanatnyi, jelenlegi valóságában néztük, akkor megszűnt a személy és a világ különállósága és állandósága, helyette az érzékelő, az érzékelt és a tudatosság hármas találkozását fedeztük fel, melyek egymással kölcsönhatásban jönnek létre és múlnak el újra és újra. Itt tovább megyünk, s megvizsgáljuk ezt a pillanatnyi találkozását a tárgynak, az érzékszervnek és az érzékszervi tudatosságnak.
A szem találkozik a színnel és így megjelenik a látvány-tudatosság, a fül találkozik a hanggal és megjelenik a hang-tudatosság, stb., következésképpen tapasztaljuk ezeknél a három érintkezését. Alapesetben úgy vélekedünk, hogy a szem nem azonos a színnel, továbbá a látvány-tudatosság sem azonos az előző kettővel, és pontosan ezért három dologról beszélünk, mint az érintkezés feltételei. Az, hogy három dolog, annyit jelent, hogy mindegyik önállóan létezik, a szem nem függ a színtől, a szín nem függ a szemtől, és pontosan ezért van szükség a találkozásukra. A találkozást, az érintést magát úgy képzeljük, mint (legalább) két önálló dolog kapcsolata, ahogyan például koccintásnál az egyik poharat hozzáérintjük a másikhoz. Bizonyos fokú eggyé válást feltételezünk az érintés pillanatában, amikor a két dolog egy lesz, ahogyan ezt emberek közti viszonyoknál mondani is szoktuk. A probléma először is ott van, hogy ha valóban két különálló dologról van szó, akkor azok nem válhatnak eggyé, mert akkor már nem két dolog találkozása történik. Igazából két önálló dolog nem tud találkozni, nem tud érintkezni, pontosan azért, mert külön vannak egymástól. Az érintkezés ily módon nem lehet, mert a két dolog minden pontja külön van a másiktól, tehát egyetlen részecskéjük sem lehet ugyanott, ahol a másiké. Ha pedig nincs közös pont, akkor nincs érintkezés sem. A másik, eredetileg felvetett probléma maga a különbözőség. Amikor van két poharunk, mondhatjuk, hogy az egyik pohár különbözik a másiktól. Ha csak egyetlen poharunk van, akkor nincs mitől különböznie, vagyis egy pohár nem különböző önmagában. Amint egy poharat meg egy másik poharat nézünk, mivel önmagában egyik pohár sem különböző, így két nem különböző pohár együtt sem hozhat létre különböző poharakat. Vagyis az, hogy két különböző pohárról beszélünk, igazából nem a poharakból adódnak - amik önmagukban, önállóan nem különböznek - hanem mi képzeljük oda. Ezért mind a különbözőség, mind az azonosság csupán képzelt, egyszerű fogalmi elnevezés, következésképpen az érintkezés maga is elképzelés, csupán egy szó.
Ez a harmadik elemzés rámutat arra, hogy a tapasztalatunknak, a valóságunknak nincs igazi alapja, nincs olyan végső értelmezés, amibe belekapaszkodhatunk. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk megkülönböztetni az egyik poharat a másiktól, hogy ne látnánk és hallanánk vagy hogy ne tudnánk utazni. A cél, ahogyan az első elemzés során is, az, hogy felszámoljuk a szenvedést, aminek végső gyökere a tudatlanság. A tudatlanság a valóságról, hogy a jelenségek maguk pillanatnyiak, s még ezek a pillanatnyi jelenségek is igazából fogalmilag megragadhatatlanok. Mert egyrészt amikor nem látjuk a pillanatnyiságot, hanem állandóságot tulajdonítunk a dolgoknak, akkor erős érzelmi kötődések ejtenek rabul minket, másrészt ameddig nem ismerjük fel a jelenségek értelmi megragadhatatlanságát, addig még gondolatilag fogva tartanak az elképzeléseink és eszméink. Megfelelő vizsgálattal elvágva a ragaszkodásokat megtapasztaljuk a nyitott, tiszta és szabad tudatot, ami világosan felismeri a valóságot olyannak, amilyen.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése