Halál a korai buddhizmusban

Vendégposzt Zolitól.

Idézetek és hivatkozások a halál szerepéről a korai buddhizmusban

A halál (szkrt. mṛtyu, páli maccu) szerepéről, fontosságáról és az ellene való (nem szokványos értelemben vett) küzdelemről a kánon több helyen is beszél. A MN. 131 Bhaddekaratta Suttában ezt mondja a Buddha: "Buzgón tedd, amit ma tenned kell, mivel, ki tudja, holnap már menned kell. Nincs alku a halállal, és hordájával."

A MN. 26 Ariyapariyesanā Suttában* a Buddha a „nemes keresést” (páli ariya pariyesanā) a következőképpen határozza meg: "Mivel ki van téve a halálnak, a haláltalant keresi, a felülmúlhatatlan megszabadulást a kötelék(ek)től: az Eloldódást (nibbāna)… Ez a nemes keresés."

A MN. 34. Cūlagopālika Suttában a Magasztos a hatalmas folyamon való átkelés példázatával mutatja be a saṁsāra, illetve a halál „folyamán” való átkelést, és a következő verset mondja: "A Megvilágosult látja, miben áll az egész világ, s kitárta a halál-mentes nirvána biztos kapuját."

A Dhammapada 287-288. szintén a halál kapcsán ezt mondja (ehhez a vershez kapcsolják Kisā Gotamī történetét):

Ám közben az utódokért és jószágért bolondulót
a Halál elsodorja, mint alvó falut az áradás.

Akit a Halál támad meg, nem védi meg ezer barát,
nem menthetik meg fiai, sem apja, sem rokonai.

A Mahāvagga I. 5-ben Brahmā Sahampati azt mondja, hogy a Buddha tanításával „megnyitotta a halhatatlanság kapuit":

Halhatatlanság kapuját te tárd ki most!
Hallják világosan a tiszta, szent igét! (Vekerdi-féle fordítás)

A Dhammapada emellett számtalan helyen beszél (költői formában) a halál (páli maccu), a Halálkirály (maccurāja), vagy a „kivégző” (páli antaka – Vekerdi ezt is halálnak fordítja) elleni harcról, magyarul idézek néhányat (Vekerdi József fordításában):

148.
Vézna, betegségek fészke, törékeny ez a gyenge test,
szétfoszló, hitvány rothadék. Az élet vége a halál (p. antaka).

128.
Sem fent az égben, sem a tenger mélyén,
sem hegyi barlang sötét üregében
nincsen olyan hely az egész világon,
hol megbújhatna élő a haláltól.

21.
Törekvés halhatatlanság, restség halál útjára visz.
Törekvő többé nem hal meg; a rest nem több, mint a halott.

22.
A bölcsek ezt felismerik, s törekednek ernyedetlenül.
Az igazak nyomán járnak, magasabbra törnek szüntelen.

44.
Ki fogja legyőzni a földet és
a halál birodalmát és az eget?
A Tan ösvényét ki találja meg,
akár a virágot a fürge szem?

45.
A kereső győzi le a földet és
a halál birodalmát és az eget.
A Tan ösvényét ő találja meg,
akár a virágot a fürge szem.

46.
Ha ráébred, hogy buborék a teste,
csak délibáb, szétfoszló, üres árnyék,
szétszórja Mára virág-nyilait mind,
s Halálkirálynak szeme nem talál rá.

A halál szerepének fontosságát a korai buddhizmusban két dolog erősíti meg. Az egyik, hogy a hanyatlás-és-halál szerepel a 12 tagú függő keletkezésben (pl. MN. 9. Sammādiṭṭhi Sutta), mint a sóvárgás és a nem-tudás által táplált létesülési folyamatnak az adott individuum számára végső és legtragikusabb következménye, amelyben a maga közvetlenségében tárul fel az anicca, a mulandóság, az állandótlanság igazsága. Ezzel áll összefüggésben, hogy a halál ama „intő jelek” egyike, amelyek a történelmi Buddhát arra indítják, hogy „otthonából az otthontalanságba” távozzon.

A halál tudatosítása éppen a mulandóság mélyreható (nem csak gondolati, hanem az ember legmélyebb rétegeit is „megérintő”) belátásának az egyik legfontosabb – és szerintem nélkülözhetetlen – eszköze. Ez ösztönzi az „elszakadást” (páli virāga), az elhagyást (páli pahāna), és ez adja meg részben a doktrinális alapját is annak, hogy miért kell egyáltalán elhagyni valamit. Ezzel kapcsolatban mondja a Buddha (többek között a MN. 22. Alagaddūpama Suttában):

'... a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes Tant, járatos a nemes Tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ezt gondolja a testről: "Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem". Ezt gondolja az érzetekről : "Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem". Ezt gondolja a tudatról: "Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem". Ezt gondolja az adottságokról : "Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem". Ezt gondolja arról, amit lát, hall, gondol, megismer, elér, kíván, elméjében fontolgat: "Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem". Ezt gondolja arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok : "Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem".'

Azt gondolom, hogy a fenti idézetek és hivatkozások kielégítően „bizonyítják”, milyen fontos szerepet játszott a mulandóságra, ezzel összefüggésben pedig a halálra való reflexió a korai buddhizmusban. És ez valóban egy „küzdelem” értelmében jelenik meg abból a szempontból, hogy a mulandóság igazsága meghaladható, ezt – mintegy – le lehet győzni. (Természetesen nem az emberi személyiség „halmazaihoz” való ragaszkodással, hanem éppen ellenkezőleg, az „azonosulások felszámolásával”). Nem véletlen, hogy a Buddha jelzője a MN. 18. Madhupiṇḍika Suttában*: amatassa dātā = a „halhatatlanság adója”, hasonló jelzők több helyen is előfordulnak a Buddhára vonatkoztatva.

Mindezt csak azért írtam le, mert nagyon nagy veszélyt látok abban, hogy a karma tanítását - főként a jelenkorban és főként Nyugaton - egyfajta „örökkévalóság-tanként” értelmezik félre. Ez sem a buddhizmus, sem a hinduizmus hagyományos iskoláinak nem jutott soha eszébe, ahogy az sem, hogy a karma-bandhát, amely átnyúlik az egyes individuális lényeken és életeken, pozitív színben tüntessék fel (mondván, hogy így végső soron senki nem „vész el”, nem bukik el, hiszen az inkarnációk hosszú sorozatán át végül is - ha bukdácsolva és vissza-visszaesve is – mindenki fejlődik és célba ér). Ezen szemlélet „kiiktatása” érdekében kell hangsúlyt helyezni a halálra szerintem.


* Ez a link angol nyelvű.