Római vér

A haláltól miért iszonyodom, s félek,
Ha a test mellett elenyész a lélek?
Mikor a vég a porhüvelyt elemészti,
S az élet a hús hatalmát ereszti,
Bánattól s gyötrelemtől szabadulunk -
Nincs öröm, nem érzünk, hisz semmik vagyunk.
A hű Párkát fonalunkat elnyesték,
Létünk imbolyog elveszítve testét.
Viszi-e tovább, mik azelőtt voltunk:
Testel-lélekkel lélegző önmagunk?
És a minden atom láncra fűződne,
S régi testünk ismét táncra perdülne,
Mit éne, mi hasznunk lenne belőle?
Az új emberfi más teremtmény lenne,
Régi énünk nem lelne otthont benne.
Nélkülünk merülne földi örömbe,
Csak neki gyúlna derű a szívében,
Kit az Idő belőlünk gyúrt sebtében.
Mi mástól félhetsz a halálban tehát?
Lám, az élet általível az űr felett,
S a világ nélkülünk is teljes lehet.


Steven Saylor könyveit olvasom mostanság. Nem buddhista, nem indiai vagy tibeti. Rómáról ír. Rómáról, de olyan hétköznapian, hogy szinte érezni a rabszolgák verejtékét, a nyüzsgő várost. Ugyanakkor Buddha tanítása bármiben benne rejtőzhet mert időtlen és kultúra független. Mégsem ezért kell olvasni, hanem mert az évszázad legjobb történelmi és detektív regényeit írta meg.