A helyes összpontosítás szintjei (dzshánák vagy dhjánák)

A történelmi Buddha idején a megvilágosodást kereső és különböző irányzatot képviselő aszkétáknál, remetéknél bevett gyakorlatnak számított a meditáció (bhávana). A meditációnak egy magas foka képezi a nemes nyolcrétű ösvény nyolcadik tagját, a helyes összpontosítást/helyes elmélyedést (sammá szamádhi).

A dzshánák (páli) vagy dhjánák (szanszkrit) ennek a helyes összpontosításnak/helyes elmélyedésnek a különböző lépcsőfokai.

A dhjána szó “elmélyülés”-t, “összpontosítás”-t jelent, éppen úgy, mint a szamádhi.

(Azonban a szamádhinak a buddhizmusban létezik egy konkrétabb megfogalmazása is, ez a “jól megalapozott elme, helyesen fenntartott elme”, illetve egészen pontosan “egyhegyű elme” – citta-ekágratá (szanszkrit) vagy citta-ekaggatá (páli) )

Eredetileg a dhjána négy fokozatból állt, ez később újabb néggyel egészült ki. Az így kapott nyolc szint két részre osztható: az eredeti négy lett az alsó szint, a rúpadzsána (“formákhoz kötött dzshánák”), és a hozzátoldott újabb négy a felsőbb szint, az arúpadzsána (“formák nélküli, csak tudati dzshánák”).

Létezik még egy úgynevezett kilencedik dzshána is, ez a nirodha-szamápatti (“érzések és észlelések megszűnése”).

A dhjánák leírása a théraváda irányzat szerint

A rupadzshána – formákhoz kötött dzshánák

Az első fokozat eléréséhez a gyakorlónak el kell engednie az öt akadályt (nívárana). Ezek az érzéki vágy, a rosszakarat, tompaság, nyugtalanság, kétely. Majd egy  “meditációs tárgyat” kell választania a fókuszáláshoz. Ez a tárgy lehet testi, például a légzés figyelése. Lehet vizuális, egy pont a falon, mandala vagy egy belső kép. De lehet auditív, például mantra.

A páli kánonban több szuttában is megtalálható a négy dzshána részletes leírása. Ezekben rendszerint ugyanazokat a szavakat, ugyanolyan szófordulatokat használnak, ami azt jelenti, hogy a dzshánák részletezését feltehetőleg utólag toldották be a szövegekbe. Most például az MN 19. szuttából idézek, amelyben a történelmi Buddha saját szavaival így írta le az első fokozat elérését:

“Lankadatlan kitartás keletkezett bennem és letisztult a figyelmem. A testem békés volt és nyugodt, az elmém összpontosított és egyhegyű. Teljesen visszavonulva az érzékektől, visszavonulva a nem üdvös dolgoktól, beléptem az első dzshánába és ott időztem: elragadtatás és öröm született a visszavonulásból, megragadott és megtartott gondolatok által kísérve.”

(a szuttában szereplő “megragadott gondolatok” kifejezés elsuhanó, háttérgondolatokat jelent, a “megtartott gondolatok” pedig inkább akaratlagos vagy hosszabb időn keresztül meglévő gondolatokat)

A második dzshánáról így beszél Buddha:

“Lecsendesítve a megragadott és a megtartott gondolatokat, beléptem a második dzshánába, és ott időztem: elragadtatás és öröm született az összpontosításból; az összpontosított és belső biztonságban lévő, nyugodt tudat ébersége mentes a megragadott és megtartott gondolatoktól. “

A harmadik dzshána:

“Elhalványítva az elragadtatást, egykedvű maradtam, figyelmes és éber, megtapasztalva magamban az örömöt. Beléptem a harmadik dzshánába és ott időztem. Amiről az mondják a bölcsek: “Örömteli életet él az, aki felülemelkedett egykedvűségben és éberségben tartózkodik.” “

A negyedik dzshánához:

“Feladva a korábbi örömöt és fájdalmat, beléptem a negyedik dzshánába és ott időztem, áthatva az éberség és egykedvűség tisztaságával, sem szenvedést, sem örömöt nem érezve.”

(a teljes MN 19. szutta ITT olvasható a Buddha Ujja oldalon)

Arúpadhzsána (“formák nélküli, csak tudati dzshánák”)

Ötödik dzshána – végtelen tér – a figyelem a meditációs tárgyról áthelyeződik a térre, amely végtelen és üres.

Hatodik dzshána – végtelen tudat – a térről, amely üres, áthelyeződik a figyelem magára a tudatra. Csak a végtelen tudat létezik.

Hetedik dzshána – semmi tudatossága – megjelenik az érzés, hogy nincs tudat, nincs semmi.  A “van” hiánya.

Nyolcadik dzshána – sem észlelés, sem nem észlelés – az elme legelvontabb lehetséges állapota

A dhjánák szerepe a megvilágosodás elérésében

Vannak olyan buddhista meditációs tanítók, akik a tanítványaik fejlődését a dhjánákban való előrehaladásban mérik. Míg más tanítók szerint felesleges ragaszkodni a meditációs lépcsőfokokra való odafigyeléshez.

A théraváda buddhizmus hagyományai szerint a megvilágosodás eléréséhez nélkülözhetetlen az elmélyülés, ezen belül is az éberség/belátás (vipasszaná) meditáció gyakorlása. A meditáló arra használja a dzshánákat, hogy elcsendesítse és “egyhegyűvé” tegye elméjét annak érdekében, hogy megvizsgálhassa a jelenségek valódi természetét (állandótlan, nem-kielégítő, éntelen). Ez a fajta megvizsgálás adja az éberség/belátás (vipasszaná) meditáció lényegét.

A mahájána irányzat különböző iskolái többféleképpen képzelik el a megszabaduláshoz való eljutást, de itt is megtalálhatunk olyanokat, amelyek a meditációt elengedhetetlennek tartják. Ilyen az Indiában i. sz. 4. században alakult jógácsára, majd a körülbelül i. sz. 4-5. században Kínában megjelenő csan meditációs iskola. A “csan” kínai szó a szanszkrit “dhjána” kiejtéséből származik.

A csan i. sz. 700 körül került át Koreába, ott szon néven alakultak ki ugyanolyan jellegű, a meditációra erős hangsúlyt helyező iskolák. A zen Japánba Kínából került át i. sz. 8. századtól. (a zen a csan kínai írásjel japán olvasata)

A vadzsrajána irányzatban, úgy általánosságban nem igazán erőltetik a meditáció magas fokának elérését. Valószínűnek tartják, hogy azért nem, mert a tibeti buddhizmusban a tantra gyakorlást tartják a megvilágosodás igazi eszközének. A tantrában nagy szerepe van a gyakorló tudatában meglévő érzékelhető vágyaknak és a szenvedélynek, amelyek viszont a dhjánák magasabb szintjein már nem is lehetnek jelen.

Ennek ellenére vannak, és a korábbi időszakokban is voltak olyan tibeti buddhisták, akik annak szentelték életüket, hogy a dhjánákban minél magasabbra szintre jussanak. 

Forrás: A dzshánák vagy dhjánák (angol nyelven)

              Dzshánák a buddhizmusban (angol nyelven)

              Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája Kossuth Kiadó