Hogyan segítsünk másokon?

Nagyon sok ember és állat él át szenvedést minden áldott nap. Többféleképpen is segíthetünk rajtuk, de hogy melyiket találjuk a legjobbnak, az a helyzettől függ. Nem elegendő az együttérzés és ügyesség – rendelkeznünk kell idővel, önfegyelemmel, türelemmel, kitartással, figyelemmel és bölcsességgel is. Felsorolok tizenegy lehetőséget arra, hogy hogyan segítsünk másokon. Ezzel nem csupán velük tehetünk jót, de nekünk is lehetőséget teremt arra, hogy kitörjünk az én-központúságból és értelmet adjunk életünknek.

1. Törődjünk a szenvedőkkel

Törődnünk kell a betegekkel, a rokkantakkal és azokkal, akiknek fájdalmaik vannak. Ha látjuk, hogy valaki nehéz súllyal vagy egy bonyolult feladattal küszködik, menjünk oda és osztozzunk a terhein.

2. Finoman tereljük azokat, akik nem tudják, hogyan segítsenek magukon

Adjunk tanácsot azoknak, akik nem tudják, hogy mit tegyenek egy bonyolult helyzetben – de csak akkor, ha kérik. Vagy legalább hallgassuk meg őket.

Ha a kutyánk vagy macskánk bent ragad a lakásunkban, kinyitjuk neki az ajtót, hogy kimehessen. Ugyanezt a módszert alkalmazhatjuk, amikor egy légy röpköd bent az ablak körül. A légy nem akar a szobánkban lenni; ki akar menni, így nyissuk ki az ablakot, hogy elszállhasson.

3. Ne feledkezzünk meg azokról, akiknek sokat köszönhetünk

Nagyon fontos, hogy értékeljük mások munkáját, amivel hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a világ jól működjön. És próbáljunk meg segíteni azoknak – például szüleinknek –, akik olyan sokat tettek értünk. Tegyük mindezt őszinte hálából, nem bűntudatból vagy kötelességérzetből.

4. Nyugtassuk meg és védelmezzük azokat, akik félnek

Próbáljunk meg minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy megnyugtassuk az ijedt embereket és állatokat. Ha ismerősünknek muszáj olyan helyre elmennie, ahol esetleg baja eshet, ajánljuk fel a társaságunkat, és védjük meg.

A szörnyű múltjuk elől menekülő földönfutóknak adjunk biztonságot és segítsünk nekik letelepedni. Azok, akiket háború vagy a jogtalanság bármilyen formája sújtott, különösen igénylik a megértésünket és segítségünket arra, hogy begyógyuljanak a lelki sebeik.

5. Vigasztaljuk meg a gyászolókat

Amikor ismerőseink válás vagy szeretteik halála miatt gyászolnak, együtt érző módon vigasztaljuk meg őket. Ne lekezelő sajnálkozással bánjunk velük, hanem éljük bele magunkat a helyzetükbe, és osztozzunk fájdalmukon.

6. Nyújtsunk anyagi segítséget a szegényeknek

Nemes cselekedet, ha segélyszervezeteknek adományozunk, de az is fontos, hogy az utcán lévő koldusoknak adjunk.

Győzzük le az esetleg bennünk lévő viszolygást. Különösen akkor, ha a hajléktalan kéregetők koszosnak és visszataszítónak tűnnek, és még egy pillantást sem szeretnénk rájuk vetni, mégis tiszteljük meg őket egy mosollyal, és kezeljük őket emberként. Mert gondoljunk bele, ha esetleg az utcán élők bármelyike az anyánk, a gyerekünk vagy a legjobb barátunk volna; el tudnánk-e menni mellette olyan hidegen, mintha csak valami büdös szemétkupac lenne?

7. Beszéljünk a dharmáról azoknak, akikkel napi kapcsolatunk van

Azokon is segítenünk kell, akik mindig köröttünk vannak. Mivel szeretnénk, hogy ne függjenek tőlünk, így ha ezt tapasztaljuk, megpróbálhatunk segíteni azzal, hogy alapvető buddhista módszereket tanítunk meg nekik abból a célból, hogy hogyan legyenek boldogabbak és hogyan segítsenek másoknak – és maguknak. De csak akkor beszéljünk a Tanról, ha érdeklődést mutatnak. Ez nem jelent hittérítést, csupán annyit, hogy általános segítséggel és tanáccsal szolgálunk. Ilyen módon a kapcsolatunkat értelmessé, függőségtől mentessé tehetjük.

8. A kívánalmaiknak megfelelően segítsünk másoknak

Segítségnyújtáskor azt kell adnunk, amire másoknak szükségük van. Ha valaki azt kéri tőlünk, hogy tanítsuk meg őket valami számukra fontos dologra, és mi képesek vagyunk rá, akkor próbáljuk meg a legjobbat kihozni magunkból, még akkor is, ha nem ez a kedvenc elfoglaltságunk.

Vagy például, amikor étterembe megyünk a barátainkkal, önző és másokat semmibe vevő dolog, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ott és azt együk, amit mi akarunk. Alkalmanként elmehetünk oda is, ahová a többiek szeretnének. Éppen úgy, mint bármilyen kapcsolatban, folyamatos egyezségre van szükségünk aközött, hogy mi az, amit mi akarunk és mi az, amit mások akarnak. Nem szólhat mindig minden rólunk, és arról, amit mi szeretünk.

9. Bátorítsuk azokat, akik egyenes életet élnek

Dicséretünkkel segíthetünk azoknak, akik egyenes életet élnek  – olyan embereket, akik helyes úton járnak és jó dolgokat cselekszenek –, de vigyázzunk arra, hogy ne tegyük őket önteltté. A dicséret akkor különösen helyénvaló, ha alacsony önbizalmú emberekről van szó. Abban az esetben viszont, ha az egyenes életet folytató illető enyhén elbizakodott, ne szemtől szembe dicsérjük, hanem másoknak beszélhetünk pozitívan róluk. Az ilyen embereket bátoríthatjuk, hogy használják képességeiket mások javára, de a büszkeségük csökkentésében azzal segíthetünk, ha rámutatunk azokra a hibákra, amelyeket elkövethetnek.

10. Ha lehetséges, tanítsunk építő viselkedést önromboló életmódot folytatóknak

Amikor olyan emberekkel találkozunk, akik nagyon önpusztító életet élnek, ne küldjük el, ne utasítsuk vissza és ne ítéljük el őket. Bíráskodás helyett próbáljuk megmutatni nekik az utat ahhoz, hogyan győzzék le a negatív viselkedésüket. De természetesen csak akkor, ha nyitottak a változtatásra.

11. Ha minden kötél szakad, használjuk a különleges képességeinket

Vannak olyanok, akik nem szokványos képességekkel rendelkeznek. Például, lehet, hogy nagyon jók vagyunk a küzdősportokban, de nem dicsekszünk úton-útfélen ezzel a tudásunkkal. Viszont, ha látjuk, hogy valakit megtámadnak, használnunk kell ezt a képességünket, hogy legyőzzük a támadót, ha nincs más mód a megfékezésére.

Nagyon sokféle módon lehetünk mások hasznára. Jó, ha megvan bennünk a készség arra, hogy ne csak azt tudjuk, kinek és hogyan tudunk segíteni, hanem hogy mikor ajánljuk fel segítségünket és mikor vonuljunk vissza. Akik egyértelműen szenvednek, akár fizikailag, akár mentálisan, azonnali odafigyelést igényelnek.

De a segítséget csak helyes mértékben szabad alkalmazni – nem túl sokat és nem túl keveset. Állítsuk talpra az elesetteket, de a legjobb hosszú távú segítség az, ha lehetőséget és eszközt nyújtunk nekik ahhoz, hogy később is megálljanak saját lábukon.

 Forrás: 11 mód arra, hogyan segítsünk másoknak (angol nyelven)

A tibeti buddhista kolostoriak az átlagostól jobban félnek a haláltól?

Egy friss felmérés eredményei alapján a kutatók meglepődve állapították meg, hogy a tibeti szerzetesek és apácák jóval több halálfélelmet tanúsítottak, mint az egyéb résztvevők.

2018. januárjában a Cognitive Science című újságban megjelentetett tanulmány összevetette az ‘én’-hez való viszonyt és a halálfélelmet különböző csoportba tartozó emberek között. A felmérés résztvevői nem-vallásos nyugatiak, hinduk, keresztények, világi tibetiek, világi bhutániak és tibeti buddhista kolostoriak voltak.

A több egyetem akadémikusainak közreműködésével készült felmérés célja az volt, hogy megvizsgálják, vajon a különböző kultúrák ‘én’-ről való nézetei hogyan befolyásolhatják az egyén halálfélelmét.

A keresztény vallásban a lélek független a testtől, és a halál után tőle levált állapotban létezik. A hindu hagyomány a reinkarnáció tanát vallja, mely szerint a lélek egyik testből a másikba vándorol. A buddhista vallásban nincsen ‘én’, ami a testtől vagy elmétől függetlenül létezne.

Pontosan ebből kiindulva, a kutatók feltételezték, hogy a tibeti kolostoriak kevésbé hajlamosak a haláltól való félelemre. A buddhista tanítások szerint a nem-én elmélet megértése, felfogása ellenszere lehet az egocentrizmusnak és a halálfélelemnek.

“Amikor felismerjük, hogy nincsen ‘én’, ami egy életen át tart, a halálfélelemnek enyhülnie kell, mivel ezzel pontosan annak alapját ássuk alá,” olvasható a cikk bevezetőjében, aminek a címe “Halál és az Én”.

De nem ez történt a tibeti kolostori résztvevőkkel.

“Meglepetésünkre,” írják a szerzők, “az ellenkezőjét találtuk. A tibeti kolostori buddhisták lényegesen nagyobb halálfélelmet mutattak, mint bármely más csoport.”

A résztvevőket kérték, hogy jelöljék be egy skálán saját halálfélelmük mértékét, és az eredmények azt mutatták, hogy a tibeti kolostoriak lényegesen jobban féltek a haláltól, mint bármely más csoport. És az egyéb vallásos résztvevőkhöz hasonlóan hittek a halál utáni életben is.

Ezeket az eredményeket annak ellenére kapták, hogy egy másik kérdésre a válaszok azt jelezték – amire eredetileg számítottak is -, hogy a tibeti kolostoriak kevésbé hittek egy ‘én-magban’, mint a többi csoport tagjai.

A résztvevőket arról is megkérdezték, hogy lemondanának-e saját életük néhány hónapjáról azért, hogy ezzel megnöveljék egy másik ember életét. A válaszok azt sugallták, hogy a tibeti kolostoriak “egocentrikusabbak”, mint a többiek. A többség (72 százalék) nem ajándékozna oda hat hónapot az életéből, még akkor sem, ha ezzel egy másik személy életét öt vagy több évvel hosszabbítaná meg.

A kutatók közölték, hogy a tanulmány nem volt teljesen átfogó, többek között azért sem, mert csak egyetlen buddhista hagyományból való kolostoriakra fókuszált. Emiatt – hangsúlyozták ki - nem világos, hogy ez a jelenség csak a kiválasztott közösségre, a tibeti buddhizmusra vagy a buddhizmus egészére jellemző.

A kutatók azt is elmondták, hogy – mint ahogyan maguk a buddhisták a múltban már felismerték – az önazonosság érzése nagyon erős egy biológiai élettartamon át. Ezért azt feltételezik, hogy talán az ösztönös halálfélelmet túlságosan nehéz gyengíteni, még azon filozófiai meggyőződés által is, hogy nincsen állandó ‘én’.

(Emellett még két lehetőség felmerülhet. Az egyik, hogy a kolostorban élő tibeti szerzetesek és apácák komolyabban vehetik a hamis beszédtől való tartózkodást. A többi csoport tagjai a társadalom által kimondatlanul is elvárt önzetlenség hatására hajlamosabbak lehetnek kevésbé önző választ adni.

Az is tény, hogy a kolostorokban élők rendszeresen foglalkoznak az elmúlással. Emiatt jobban bele tudnak gondolni ebbe, szemben a világi emberekkel, akiknek mindennapi életét kevésbé hatja át a halál, a megsemmisülés gondolata. a ford. megjegyzése)

A “Halál és az Én” tanulmány szerzői:

Shaun Nichols - Department of Philosophy, University of Arizona

Nina Strohminger – Deparment of Legal Studies and Business Ethics, The Warton School of Business, University of Pennsylvania

Arun Rai  - Central University of Tibetan Studies

Jay Garfield – Department of Philosophy, Smith College, Harvard Divinity School, University of Melbourne, Central University of Tibetan Studies

Forrás: Egy tanulmány szerint a tibeti buddhista kolostoriak az átlagostól jobban félnek a haláltól (angol nyelven)

            Halál és az Én - cikk kivonata (angol nyelven)