2013. november 27., szerda

Szex és a buddhizmus

Barbara O'Brian: Mit tanít a buddhizmus a szexuális erkölcsökről?

A legtöbb vallás mereven kidolgozott módon szabályozza a szexuális viselkedést. A buddhista világi hívők Öt Fogadalma közül a harmadik fogadalom páli nyelven így hangzik: kāmesu-micchācārā veramaṇī sikkhāpadaṃ samādiyāmi’–, amit a legáltalánosabban így fordítanak: ‘Ne viselkedj szexuálisan helytelenül’.

Hogy ez a ‘helytelen szexuális viselkedés’ mit is jelent a világiak, tehát nem a szerzetesek számára, ezt a korai iratok sem tisztázzák.

 A kolostori szabályok

Természetesen a szerzetesek és apácák a Páli Kánonban lévő Vinaja-pitaka (‘szerzetesi fegyelem kosara’) szabályait követik, amely nagyon szigorú, mert mindenféle erotikus dologtól való teljes önmegtartóztatást ír elő, azaz kifejezett cölibátust. Azokat a szerzeteseket és apácákat, akik nemi érintkezést folytatnak, azonnal elbocsátják a rendből. Ha egy szerzetes szexualitásra utaló, bármilyen megjegyzést tesz egy nőnek, akkor ezt a viselkedést a szerzetesek közössége elítéli és áthágásnak minősíti. A szabályzat szerint egy szerzetesnek még annak a lehetőségét is kerülnie kell, hogy kettesben maradjon egy nővel. Apácák testéhez, kulcscsontjuk és térdeik közötti részen, férfiak nem érhetnek, nem simogathatják, nem dörzsölhetik meg őket.


Ázsiában a buddhizmus legtöbb irányzatának szerzetesei/apácái és papjai manapság is követik a Vinaja–pitakát, kivéve Japánt.
Sinran (1173-1262), a Tiszta Föld japán irányzatának, a dzsódó sinsúnak alapítója házas volt és engedélyezte a dzsódó sinsú papoknak a házasságot. Az ezt követő évszázadokban a japán buddhista szerzetesek házassága, ha nem is volt előírás, de gyakori kivételnek számított.

 1872-ben a japán Meidzsi kormány elrendelte, hogy a buddhista szerzetesek és papok (de apácák nem) szabadon házasodhatnak, ha ezt szeretnék. Így hamarosan a “templomi családok” látványa megszokottá vált (ezek a Meidzsi kormány rendelete előtt is léteztek, de az emberek szemet hunytak fölötte), és a templomok, kolostorok igazgatása is gyakran családi üzletté alakult, apáról fiúra szállva. Manapság Japánban – és azokban a nyugati országokban, ahol Japánból átkerült buddhista irányzatok vannak – a kolostori cölibátus ügye irányzatonként és szerzetesenként változik.
Pénisz-fesztivál Japánban

A világi buddhisták fogadalma

Térjünk vissza a világi buddhistákhoz és a homályos harmadik Fogadalomhoz a ‘helytelen szexuális viselkedésről’. Ezzel kapcsolatban az emberek leginkább a saját kultúrájukhoz igazodnak, tehát az a ‘helytelen viselkedés’, amit a kultúrájuk annak nevez, és ez még az ázsiai buddhista országokban is így van.

Azonban nyugaton a buddhizmus terjedésével egyidejűleg kezdett eltűnni a régi nyugati kulturális szabályok jó része. Akkor, tehát, mi is az a ‘helytelen szexuális viselkedés’?

 Talán, kivétel nélkül mind egyetértünk abban, hogy a nem kölcsönös megegyezésen alapuló vagy a partnert csak használó, kizsákmányoló szex ‘helytelen viselkedés’. Ezen túl azonban, úgy tűnik, hogy a buddhizmus arra késztet bennünket, hogy másképp próbáljunk meg gondolkozni a szexuális etikáról, nem pedig úgy, ahogyan azt nagy többségünknek tanították.

 A fogadalmakról

 Először is, a fogadalmak nem parancsolatok. Ezeket a buddhista gyakorlás iránti személyes elköteleződésként vállalják fel. Ha nem sikerül ezeket megvalósítani, az nem üdvös dolog (akusala), mert nem visz előre, de semmiképpen sem számít bűnnek - hiszen nincs Isten, aki ellen lehetne vétkezne. (a fogadalmakkal kapcsolatos nyugati félreértésekről Alexander Berzin előadásában ITT írtunk bővebben)

Továbbá, a fogadalmak elvek, nem szabályok. Rajtunk múlik, hogy eldöntsük, hogyan alkalmazzuk ezeket az elveket. Ez nagyobb fokú önfegyelmet és önmagunkhoz való igazi őszinteséget igényel, nem pedig ‘kövesd a szabályokat és ne kérdezz semmit’ jellegű etikai megközelítést. Buddha azt mondta, hogy “legyél saját magad lámpása”, és azt tanította, hogyan használjuk saját ítélőképességünket a vallási és erkölcsi tanítások elfogadásában.

Más vallások követői gyakran azt állítják, hogy kívülről érkező és egyértelmű szabályok nélkül az emberek önzően viselkednek és azt teszik, amit akarnak. Azt gondolom, hogy ez kifejezetten negatív feltételezés az emberiségről. A buddhizmus szerint, azonban, képesek lehetünk arra, hogy megszabaduljunk önzőségünktől, kapzsiságunktól és mohóságunktól, és képesek lehetünk arra, hogy kifejlesszük magunkban a barátságos jóakaratot és együttérzést.

 Sőt, még azt is mondhatnám, hogy az az illető, aki ragaszkodik az én-központú nézeteihez és akiben kevés a mások iránti együttérzés, az nem igazán erkölcsös ember, kövessen bár akárhány és akármilyen szabályt. Az ilyen ember mindig megtalálja az utat, hogy úgy csűrje-csavarja a szabályokat, hogy semmibe vegyen és kihasználjon másokat.

 Bizonyos szexuális dolgokról

Házasság: A legtöbb vallás és erkölcsi szabályzat a házasság köré egy határozott és egyértelmű körvonalat rajzol. A körön belüli szex: jó. A körön kívüli szex: rossz.

A buddhizmus, bár a monogám házasságot tartja ideálisnak, általánosan úgy áll ehhez a kérdéshez, hogy a szex két olyan ember között etikus, akik szeretik egymást, akár házasok, akár nem. Másfelől, házasságon belül is elkövethet valaki párjával szemben szexuális visszaélést, márpedig egy visszaélést még a házasság sem teheti morálisan elfogadottá.

Homoszexualitás: Bár a buddhizmus némely iskolájában találhatunk homoszexuális-ellenes tanításokat, de minden bizonnyal ezekből a legtöbb helyi társadalmi szokásokból ered. Értelmezésem szerint a történelmi Buddha nem kifejezetten bélyegezte meg a homoszexualitást. A buddhizmus számos iskolája közül manapság csak a tibeti buddhizmus ellenzi kifejezetten a szexet férfiak között (de nők között nem). Ez a tiltás a 15. századi tudós, Congkapa munkájából származik, akinek gondolatai talán a nagyon régi tibeti szövegeken alapulnak.

Vágy: A második Nemes Igazság úgy szól, hogy a szenvedés oka a sóvárgás vagy szomj (tanhá) Ez nem azt jelenti, hogy a sóvárgást el kell fojtani vagy letagadni. Ehelyett a buddhista gyakorlásban tudomásul vesszük saját vágyainkat és megtanuljuk meglátni azt, hogy ezek üresek, nincs mögöttük semmi, így tovább már nem tartanak uralmuk alatt bennünket. Ez ugyanúgy igaz a gyűlöletre, kapzsiságra és más érzelmekre is. A szexuális vágy sem különbözik ezektől.

A fanatikus törvénytisztelő elméje: Tanulmányok a zen buddhista etikában (1984) című művében Robert Aitken Röshi ezt írja: “Önkívületet adó természete, hatalmas ereje ellenére a szex is csak éppen úgy egy emberi hajtóerő, mint a többi. Ha csupán azért tartjuk magunkat távol tőle, mert nehezebb bánni vele, mint a haraggal vagy félelemmel, akkor képtelenek leszünk lépést tartani saját gyakorlásunkkal. Ez tisztességtelen és beteges.”

Azt még meg kell említenünk, hogy a tantrikus buddhizmusban a vágy energiája lesz a megvilágosodás eszköze.

A középső út

Jelenleg úgy tűnik, hogy nyugati kultúra mintha háborút vívna saját magával a szex fölött, a merev puritánizmussal egyik oldalán és a szabadossággal a másikon. A buddhizmus mindig is arra tanított, hogy óvakodjunk a szélsőségektől és találjuk meg a középutat. Egyénenként különböző döntéseket hozhatunk, de ehhez az utat nem a szabályok listája mutatja, hanem a bölcsesség (pradzsnyá) és a barátságos jóindulat (mettá).

Forrás: Szex és buddhizmus (angol nyelven)

2013. november 19., kedd

Ászanák a buddhizmusban

(A jógázó kedves barátomnak)

A buddhista ikonográfiában egy istenség által alkalmazott mudra éppen úgy, mint a testtartás és a testhelyzet (ászana), az istenség főbb jellemvonását vagy az istenség szerepét fejezi ki. Buddhista értelmezésben az ászanák kifejezetten a lábak helyzetét és/vagy az alak tényleges helyzetét jelentik. A buddhákat és bódhiszattvákat általában nyugodt, statikus helyzetben ábrázolják – akár ülnek, fekszenek vagy állnak. Az egyéb istenségek viszont kifejezetten aktív testhelyzetben is mutatkozhatnak.

Az istenségek olyan trónokon, emelvényeken foglalnak helyet, amelyek összefüggnek azokkal a pózokkal, amiket felvesznek. Ezek az emelvények lehetnek lótuszból álló trónok vagy székek – szimpla vagy dupla soros lótusz, amelyeknek általában 16 szirma szokott lenni. Ha festett ábrázolásról van szó, akkor a lótusz színe leginkább rózsaszínes-fehéres, ami a tisztaság jelképe.

Az istenségek ászanáinak meghatározott jelentésük van.

 

 

Siva lótuszülésben
Dhjánászana vagy Padmászana –  a jógában ‘lótuszülés’-nek nevezik
Buddha dhjánászanában
A lábak bokánál keresztezik egymást és mindkét sarok felfelé néz. Ezt a helyzetet meditáció során használják és a megvilágosodott történelmi Buddhát leggyakrabban így ábrázolják.












Parjankászana
Parjankászana  - fél lótuszüléshez hasonlít

Ülő pozíció, ahol a lábak keresztezik egymást, és az egyik láb a másik fölött van, sarokkal felfelé mutatóan. Derűs nyugalmat jelképez.

 







Lalitászana

Lalitászana

Pihenő ülő helyzet. Főképpen a bódhiszattvákat ábrázolják ilyen ülésben. E a póz változata a rádzsalilászana,  a ‘királyi nyugalmi helyzet’, amelyben a jobb lábat maguk mellé húzzák fel, olyan módon, hogy a talp az ülésen nyugszik. A bal láb lelóg vagy pedig lazán behajlított.
Rádzsalilászana
Rádzsalilászana

 


Pralambanászana
Pralambanászana

Gyakran nevezik ‘európai mód’-nak vagy ‘lógó láb helyzet’-nek. Ez egy ülő pozíció, amelyben mindkét láb lefelé lóg egy megemelt padról vagy trónusról és a két talp a földet éri. Sok esetben a két láb a térdeknél valamennyire széttárul. Maitréja Buddhát általában ebben a helyzetben szokták megjeleníteni Ázsia-szerte. Mivel a legkorábbi ember formájú Buddha alakokat ilyen módon ábrázolták, nagyon sok esetben nehéz meghatározni, hogy egész pontosan melyik Buddhát jelenítik meg. A kusán uralkodókat is ebben a helyzetben ábrázolták.

 

Pratjálidhászana
Pratjálidhászana

Dinamikus álló helyzet, amelyben a bal láb egyenesen kinyújtva és a jobb láb enyhén előre és hajlítva van. Elégedetlenséget vagy haragot jelent. A vadzsrajána buddhizmusban a dharmapálák némelyikét és Buddha őrzőjét, Vadzsrapáni bódhiszattvát szokták ebben a helyzetben ábrázolni.

 

 
 
 
 
 
 
Dákiní álidhászanában
Álidhászana

Vadzsrajógini
Szintén dinamikus álló helyzet, amikor a bal láb enyhén behajlított és a lábfej előre nyújtott. A jobb láb egyenesen, kinyújtva van, a lábfej olyan állású, mintha egy körívet rajzolna. Bátorságot jelképez. Vadzsrajóginít és úgy általában a dákiníket ábrázolják ebben a helyzetben.










Forrás: Mudrák és ászanák a buddhizmusban (angol nyelven)
             Ászanák (angol nyelven)
 

 



2013. november 16., szombat

Az indiai buddhizmus európai felfedezése 2. rész

1. rész 

1819-ben, négy évvel azután, hogy dr. Buchanan végleg visszatért Angliába, brit katonatisztek kis csoportja egy délutáni vadászaton rábukkant az indiai művészet máig is egyik legnagyszerűbb alkotására. A Madhja Pradés indiai állam Szánycsí városában lévő Nagy Sztúpa hatalmas építményét találták meg és csodálatos módon, jórészt sértetlenül. Minden kőfaragvány-rész egy-egy történetet jelenített meg, de hogy milyen történetet, arról a briteknek fogalmuk sem volt. Ma már, természetesen, tudjuk, hogy ezek a Szánycsíban lévő pompás faragvány darabok a történelmi Buddha életét ábrázolják és a Dzsátakákból (“Születés-történetek”- ezekről ITT írunk bővebben) részleteket. Ezeken a domborműveken Buddhát még nem emberi formában jelenítik meg.

És most kicsit bővebben beszélek a történelmi nyelvészet szerepéről és a kőfaragványokon, domborműveken található feliratok értelmezéséről. Hiszen anélkül, hogy ismernénk a szent szövegek tartalmát és az ókori India főbb irodalmi, történelmi és jogalkotói munkáit, mi nyugatiak könnyen tévútra tévedhetünk. (ahogyan az Shambala történetével kapcsolatban is történt a nyugati világban, amiről több részben is írtunk ITT)
A bráhmanok Észak-Indiában még a 18. század közepén is gondosan ügyeltek arra, hogy a szanszkrit kizárólag az ő titkos és ezoterikus nyelvük maradjon. Csak 1778-ban, a legelső helyi indiai – bengáli - nyelven kinyomtatott könyv hatalmas népszerűségének hatására változott meg az álláspontjuk. Olyannyira, hogy ők maguk szorgalmazták azt, hogy szanszkrit nyelven is nyomtassanak könyveket. Az elkövetkező évtizedekben jó néhány brit amatőr India-kutató tanulta meg ezt az ezoterikus nyelvet és tanulmányozta azokat a vallási és történelmi szövegeket, amelyeket elérhetővé tettek számukra.

Ez az új, a szanszkrit nyelv megismerésével szerzett tudás összekapcsolódott azokkal a régebbi ismeretekkel, amelyeket az angolok az Indiáról szóló ókori görögök történelmi és földrajzi szövegeiben olvastak, és ez a keveredés szerencsés felfedezéshez vezetett. 1793-ban, a kezdeti jelentős feltárások egyikeként beigazolódott, hogy a modern Patná egy olyan ókori észak-indiai király székhelyének romjai közelében épült, akit a görögök Sandrokottos-nak neveztek. Hosszas tanulmányozás után jöttek rá, hogy ez a görög név a szanszkrit Csandragupta nevet takarja, akiről később kiderült, hogy ő volt a Maurja-dinasztia alapítója és Asóka király nagyapja.

Már régről ismerték azt a nagy, 10 láb széles és több, mint 40 láb magas, homokkő oszlopot Delhitől délre, amit az arab krónikák is megemlítettek, miszerint ezt az oszlopot a 14. században egy szultán, Feroze sah parancsára hozták Delhibe. Azt követően Feroze sah rúdjának nevezték. Az oszlopot három különböző írásrendszerben írt felirat borította. A 18. század végén brit régiségkereskedők kiderítették, hogy az egyik írásrendszer a dévanágari írás elődje, a bráhmi lehetett.  A legnagyobb fejtörést azok a görögös jellegű karakterek okoztak, amelyek épp annyira látszottak kacskaringós vonalaknak, mint betűknek.
Asóka oszlopán lévő felirat
Ez még néhány évig fő rejtély maradt, még azután is, hogy ezt az írásrendszert szerte Észak-Indiában további oszlopokon és szétszórt sziklalapokon is felfedezték. Úgy vélték, hogy valamelyik a feliratokból buddhista [szöveget tartalmazhat], mivel azok a bráhmanok, akiknek ezeket megmutatták, és akik bár nem ismerték jelentésüket, mégis borzongással és ellenszenvvel említették azokat a [régi] időket, amikor a buddhizmus elterjedt volt, és egyébként is vonakodva beszéltek erről az egészről.

Meg kell említenünk még két fontos embert: Az egyik egy brit diplomata, Brian Hodgson, aki 1820-tól 26 éven át Nepálban teljesített szolgálatot. Emellett elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy az európaiak az indiai buddhizmusról több és pontosabb ismeretet szerezhettek. Hodgson megrögzötten gyűjtötte az információkat a buddhizmusról. Egy francia tudós úgy jellemezte Hodgsont, mint aki a buddhista tanulmányok első ‘igaz és legszilárdabb alapjával’ rendelkezik. Kiküldetésének első négy évében nem kevesebb, mint 218 szanszkrit szöveget küldött Nepálból az Ázsiai Szövetségbe, Kalkuttába. Közeli barátságba került egy nepáli buddhista tanítóval, aki tovább bővítette ismereteit erről a vallásról. Hodgson volt az első nyugati, aki tisztába került azzal, hogy a buddhizmusnak több irányzata is van. Az általa szanszkrit és a később tibeti nyelven olvasott szövegekből rájött, hogy a buddhizmus a bráhmánizmusból alakult ki, és hogy teljes mértékben indiai eredetű.

A másik fontos ember James Prinsep volt, a kalkuttai Állami Pénzverde Fémvizsgáló Mestere.
James Prinsep vázlatából készült kép
Az 1830-as évek közepén Hodgson rendszeresen levelezett Prinseppel, és több levelükben is foglalkoztak olyan régi indiai feliratokkal, amiket vagy mások találtak vagy ők maguk közvetlenül fedezték fel. Hamarosan világossá vált, hogy e feliratok jó része lényegileg ugyanazt tartalmazta, amit talán így fordíthatnánk, hogy “Minden érző [lény] létezésének okát az egész világon a Tathágata kifejtette.”

Ez a felfedezés és hozzá az újabb keletű tibeti nyelvből való fordítások – aminek alapjául a Hodgson által gyűjtött szövegek szolgáltak  - jó néhány kíváncsi európainak nyújtottak több olyan információt a történelmi Buddha életéről és haláláról, ami nem csupán megerősítette, amit már Buchanan és mások felfedtek, hanem hozzá is adott azokhoz.

Így 1836 végére kétségtelenné vált, hogy a buddhizmus indiai eredetű, emellett főbb életrajzi tények is kiderültek arról az ókori filozófusról, akit Gautama Buddha, Tathágata, Sákjamuni és egyéb más néven is ismernek. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a Mahábódhi templomot miért Bódh-Gajában építették és hogy miért volt egy nagy sztúpa Szárnáthban. Sok minden kiderült, de jóval több dolog maradt ismeretlen – például, hogy hol vannak még más fontos buddhista történelmi helyek vagy a buddhizmus kialakulásának és Ázsiában való elterjedésének módja vagy az, hogy hogyan vert gyökeret az alapító halálát követő évszázadokban ez a vallás, és mik voltak az okai az Indiából való eltűnésének. Homály fedte, hogy ki rendelte el a még mindig lefordítatlan, titokzatos görög jellegű feliratok rávésését a csiszolt oszlopokra és a nagy gömbölyű kövekre, amiknek változatos elhelyezései még inkább arra utaltak, hogy Indiában létezett valamikor valamiféle ismeretlen buddhista civilizáció.

Brian Hodgson a nepáli határ közelében talált egy oszlopot, aminek feliratáról másolatot küldött James Prinsepnek. Kiderült, hogy ez pontosan ugyanaz, mint a Delhiben Feroze sah rúdján található titokzatos felirat. Ez utóbbit Prinsep “Delhi 1. számú”-nak nevezte el. Erről két további feliratot azonosítottak be, mindkettő hatalmas sziklákon volt olvasható, az ország ellenkező oldalain. Végül Szánycsíban, a Nagy Sztúpán fedeztek fel néhány olyan feliratot, amelyek ugyanezeket a karaktereket tartalmazták. 1837-ben Prinsep ragyogó amatőr nyelvészként arra a felismerésre jutott, hogy a feliratok inkább adományok feljegyzései lehettek, és minden felirat végén azok a bizonyos egyforma karakterek az ‘ajándék’ szót jelenthetik. A karaktereket és azok hangzóit szanszkrit nyelvi ismereteire támaszkodva ki tudta következtetni. Ezután az ókori, különféle ábécékből összerakta a maradék betűket a feliratokban. Prinsep számára ekkor világossá vált, hogy ezeket a feliratokat egy nagyon régi, az ókori királyok által irodalmivá tett köznyelven, a prákrit nyelven írták. (ebbe a prákrit nyelvcsaládba tartozik a théraváda buddhizmus irodalmi és vallásos nyelve, a páli nyelv is)

De az egész szöveget még mindig nem sikerült lefordítani. Úgy tűnt, hogy mindegyik egy kijelentő formulával kezdődik, ami valahogy így hangzik angolul ‘Ekképpen beszélt Pijadaszi király, az Istenek Kedveltje’. A teljes szöveget végül is sikerült lefordítani, egy nagyon jelentős uralkodó rendeletei voltak ezek, aki a buddhizmust támogatta.

Mégis, ki volt ez a nagy uralkodó, Pijadaszi? A választ erre Prinsep egy angol kollégától kapta, aki Ceylonban dolgozott a Páli Krónikák fordításán. Egy 1812-ben Sziámból Ceylonra hozott páli szöveg említette meg azt a tényt, hogy Asóka király eredeti neve Pijadaszi volt. Így Prinsep megkapta a választ és kétségtelenül ez volt az addigi idők legnagyobb egyedül elért előrelépése India elveszett múltjának megtalálásában.

Azonban 1837-ben még mindezen új ismeretek mellett is sok megválaszolatlan kérdés maradt: merrefelé van Lumbiní, ahol a történelmi Buddha született; hol lehet apjának fővárosa, Kapilavasztu, ahol Buddha az első huszonkilenc évét töltötte; merre van Srávasztí (vagy Szávatthi), Kószala fővárosa, ahol az Anáthapindikától adományba kapott Dzsétavana-ligetben sok esős évszaki elvonulást töltött és merre van Vészali, ahol a legutolsó tanbeszédet mondta és Kushinagar (vagy Kuszínárá), ahol Buddha belépett a parinirvánába.
Az, hogy mikor és hogyan fedezték fel ezeket a helyet, már egy újabb történet.


[Ennek a bejegyzésnek és előző részének angol nyelvű forrása nagymértékben Charles Allen: A Buddha keresése; az emberek, akik felfedezték India elveszett vallását című könyvén alapul - New York: Carroll & Graf Kiadó, 2003]
                                                                         
                                                       (vissza az 1. részre)



Forrás: Az indiai buddhizmus európai felfedezése (Tiszteletreméltó Lynn "Jnana" Sipe angol nyelvű cikke)

2013. november 11., hétfő

Az indiai buddhizmus európai felfedezése

A ma általánosan elfogadott történelmi ismereteink szerint a nyugati világban az indiai buddhizmus körülbelül 200 évvel ezelőtt még teljesen ismeretlennek számított. Az időszámításunk utáni első évezred első felében a nagy buddhista királyságok összeomlottak, így történelmi emlékeik majdnem teljesen eltörlődtek. Később a muzulmánok özönlöttek be, akik a 18. század elejéig uralkodtak India nagy részén. A hinduizmus későbbi megreformálása sem segítette elő a buddhista India megőrzését vagy felfedezését.

Csak a britek érkezésével kezdődött el India múltjának helyreállítása, egy maroknyi kiváló és eltökélt egyén kitartó erőfeszítésének köszönhetően. Ebben, elsősorban, a britek voltak a kezdeményezők, de nem teljesen az egyedüliek a történelmi dokumentumok (szó szerinti) kihantolásában és értelmezésében. Most megemlítjük azt a néhány - az indiai buddhizmus újra felfedezésében kulcsfontosságú - tényezőt és eseményt, amelyekben az egymástól teljesen eltérő csoportok tagjai, fizikusok, mérnökök, földmérők, botanikusok, geográfusok, fémipari szakemberek és kereskedők közreműködtek.
Francis Xavier

Európának a buddhizmusról szóló legelső és egyben korlátozott, tökéletlen ismeretei Indián túlról, a távol-keleti gyarmatosításból származtak. A távol-keleti buddhizmust megemlítő, legkorábbi misszionárius-felfedező-gyarmatosító beszámolókat a keresztény előítélet és félreismerés formálta.
Francis Xavier az általa Japánban 1550-1551-ben megfigyelt rinzai zent “az Ördög szemfényvesztő művének és találmányának” nevezte. A 16. század végén egy másik misszionárius Kínába utazván, úgy hitte, hogy a kínai buddhizmus a püthagoreanizmus egyik formája, amit Görögországból hoztak Indián keresztül.

A 16. és 17. században a misszionáriusok és felfedezők beszámolói közül [a nyugatiak számára] a legfelkavaróbbak azok voltak, amelyek ugyanolyan rítusokat és szokásokat írtak le a tibeti és mongóliai vallásokban, mint amilyeneket a római egyházban is gyakoroltak. A katolikus egyház válasza ezekre az összehasonlító beszámolókra az volt, hogy démonizálni kezdte a lámaizmusnak nevezett buddhizmust. Egyik katolikus riport leírja, hogy a dalai láma előtt “az idegenek érkezéskor leborulnak és a földet érintik fejükkel és hihetetlen tisztelettel csókolják meg őt, ami nem más, mint az, ahogy a római pápával szemben is viselkednek; tehát, ennélfogva ebben az Ördög csalárdsága és hamissága könnyen és félreérthetetlenül megmutatkozik.”

A 18. század vége körül már jelentősebb és hitelesebb beszámolók jelentek meg a buddhizmusról, elsősorban Burmáról és Ceylonról. Ezek a beszámolók hasznos háttér információt szolgáltattak ahhoz az állításhoz, mely szerint a buddhizmus ténylegesen Indiából ered. 1797-ben Dr. Francis Buchanan, brit orvos és botanikus, tagja lett egy brit diplomáciai expedíciónak a Ava Királyságba, ami a mai Burma felső részén terült el . Ő írta meg elsőként angol nyelven a legátfogóbb beszámolót a buddhizmusról, és ő használta elsőként nyomtatásban a ‘buddhizmus’ szót.

Buchanan esszéjében, A burmaiak vallásáról és irodalmáról, kijelentette, hogy a buddhizmus ténylegesen egy vallás, amit egy történelmi személyiség alapított. Azonban az indiai eredetet a burmai források nem támasztották alá, mivel a burmaiak úgy tudták, hogy az ő földjükre a buddhizmus Ceylon szigetéről érkezett. Buchanan azonban abból indult ki, hogy mivel a buddhizmus kétségtelenül már több évszázada volt jelen Ceylonban, így teljesen jogos az a feltételezés, hogy valamikor a távoli múltban a vele határos indiai szárazföldön is létezni kellett.

Ugyanabban a folyóiratban, ahol Buchanan eredeti esszéje megjelent, négy évvel később két olyan - ceyloni brit hivatalnoktól származó – iratot közöltek le, amelyek megerősítették és elfogadták Buchanan felfedezését. Ezen iratok szerzői nem a buddhizmus tanításának lényegét emelték ki, inkább arra helyezték a hangsúlyt, amit ők képesek voltak megérteni belőle. Ennek ellenére ezek az új források elfogadható pontossággal határolták be a történelmi Buddha idejét. A Ceylonról írt angolok egyike meg volt győződve arról, hogy a burmaiak, sziámiak és szingalézek vallása ugyanaz, és hogy mind Boudhou-t tisztelik, akit viszont minden országban más néven ismernek.

Ezután Buchanant egy évre elküldték Nepálba, ahol buzgón tanulmányozta azokat az anyagokat, amelyeket a nepáli vallásról gyűjtöttek össze. Ebben a himalájai királyságban figyelt fel azokra a nem- hindu nepáli építményekre, pagodákra és Buddha-alakokra, amelyek azokhoz hasonlítottak, amiket Avában látott. Azt is megállapította, hogy a Katmandu-völgyben élő newar népcsoport Szákják Oroszlánja nem más, mint az Avából és Ceylonról ismert Gautama Buddha.

Ezek a környező országokban felismert összefüggések nagyon jól beleilleszkedtek az Indiában akkor folyó felfedezésekbe, és mind kulcsfontosságú szerepet töltött be az abban az időben másképpen nem megismerhető történelmi háttér feltárásában.
Ezek a buddhizmussal foglalkozó első brit felfedezők kezdetben Buddhát Istennek tartották, nem pedig tanítónak. Még a nevében sem tudtak megegyezni, többek között Bodoo, Boudh, Bhoodha, Boudhu Bodou neveken említették.

Dr. Buchanan néhány évvel a nepáli kiküldetése után, 1811. novemberében, Indiában egy kis csapat segítővel együtt
útnak indult Patnából dél felé egy bengáli statisztikai felmérésre, a bihári Gajá városának irányába. Alig ért túl ezen a városon, egy kicsi kőtemplom, Bódh-Gajá mellett haladt el. Buchanan már Gajá városában is meglepetten látta, hogy sok, viszonylagosan újabb épületet építettek egyértelműen hulladék anyagokból, többek között kőbe vésett Buddha alakok és gránit oszlopok darabjaiból.
Mivel a Bódh-Gajában élő hindu aszkéták úgy vélték, hogy ez egy nagy múltú hely, és így azokat az ábrázolásokat és feliratokat, amiket ott találtak, kiemelkedő tisztelettel kezelték.
A bódhifa a mai Bódh-Gajában

Az ezután kezdődő ásatás és feltárás folyamán Bódh-Gajában az aszkéták vezetője bemutatta Buchanant egy helybélinek, aki áttért a buddhizmusra és így körbe tudta vezetni Buchanant a vidéken és bővebb tájékoztatással is ellátta. Az áttért illető elmagyarázta, hogy valamikor Bódh-Gajá egy vallási központ volt Indiában, és hogy a nagy buddhista király, Asóka építtette ott a Mahábódhi templomot. Még így is, hogy Dr. Buchanan nem tudta pontosan, mekkora jelentőségű hely Bódh-Gajá, ez a beszélgetés rendkívül értékes volt számára a buddhizmus korai történetével kapcsolatban. Ezután ezzel az áttért illetővel tovább utaztak, és Rádzsgírtól néhány mérföldre Buchanan nagy területen elterülő romokat fedezett fel, pompás kő szobrokkal. Itt néhány apró darabról rajzokat készített, majd a csoport továbbment. Akkor még nem tudták, hogy Nálanda romjai között táboroztak, ami az ókori Ázsia legnagyobb és legnevezetesebb egyeteme volt, és egyben a buddhizmus utolsó bástyája is Indiában.
                                         
                                                                                                   folytatás: 2.rész

Forrás: Az indiai buddhizmus európai felfedezése (Tiszteletreméltó Lynn "Jnana" Sipe cikke angol nyelven)

2013. november 4., hétfő

A buddhista mitológia alakjai: Mára, a Halál Ura 2. rész




A zen tanító, Lynn Jnana Sipe, a következő kérdést feltéve folytatja gondolatait:
 
“Ki az, aki legyőzi Márát? A magától értetődő válasz erre, hogy Buddha, akinek egyik legrégibb és lényeges elnevezése volt a sokból az, hogy ‘Mára Legyőzője’. Akik Buddha ösvényén haladnak, szintén legyőzik Márát.
Stephen Batchelor így ír Máráról: “Ő Buddha démoni ikertestvére. Buddhának szüksége van Márára azért, hogy Buddha lehessen. És nem csupán egyszer, egyetlen epizódként a megvilágosodás hősies drámájában. Ameddig Buddha él, folyamatosan szemben áll Márával. Mára jelenti az én-t Buddha önzetlenségével szemben, a félelmet Buddha félelemnélküliségével szemben, a halált Buddha haláltalanságával szemben. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Buddha [megvilágosodásával Mára birodalmán kívülre került, emiatt] ‘láthatatlanná válik’ Mára számára, ő mégis beszél Buddhához. Ráadásul olyan módon, mintha idegen volna számára, pedig Mára valójában Gótama saját ellentmondásos emberi természete...Buddha és Mára kettős ábrázolása az emberben legbelül zajló alapvető kettősség szimbóluma. Míg Buddha az éberségre, nyitottságra és szabadságra való képességet jelenti, addig Mára a zavarodottságra, kirekesztésre és korlátozottságra való képességet.”
Batchelor folytatja azzal, hogy a ‘buddhatermészet’ és ‘máratermészet’ elválaszthatatlan egymástól. Akár egy szelep, amit nyitható és zárható, az ember maga is képes kinyílni (buddha) és bezárulni (mára).”
 

Végül, milyen eszközzel győzték le Márát? Erre a kérdésre a válasz az, hogy leginkább a buddhista természet eszközeivel. Ezek a megszabadulásnak pontosan azon módszerei, amit a buddhizmus általánosságban is hangsúlyoz. Ezért Mára legyőzésének módja nagyon nagy mértékben egybeesik azokkal az eszközökkel, amik segítségével a buddhizmus központi céljai megvalósulnak; ez pedig, általános kifejezéssel élve, a nyolcrétű ösvény követése (különös tekintettel a helyes koncentrációra) és, főképpen, a meditáció gyakorlása. Ahogy a Dhammapada mondja: ‘Azok, akik az ösvényre lépnek és a meditációt gyakorolják, megszabadulnak Mára rabságából.’
 
Legvégül, a Gonosz szimbólumának tekintett Mára mentségére legyen mondva, ő a természetes rend része, ő egy ’természetes dolog’. De ugyanakkor, ő az erkölcsi és szellemi igazság negatív képviselője. Bárhonnan nézzük is, ez a szimbólum ellenséges érzést vált ki. Lépten-nyomon emlékeztet arra dukkhára, ami hozzátartozik az ember létezéséhez, és amelyik mögött ott rejlik minden érző lény esdeklése [a dukkha megszüntetésére]; és egyúttal arra is emlékeztet, hogy a bölcsesség elengedhetetlen a dukkha megszüntetéshez vezető úton.
 
Legyünk mindannyian békések, boldogok és egészségesek. Érjük el mindannyian Mára szorításából való megszabadulást.” – fejezi be gondolatait a zen tanító, Lynn Jnana Sipe.

Forrás: Elmélkedések Márán (angol nyelven)