2013. január 28., hétfő

A tibeti buddhizmus erotikus, és félelmet keltő ábrázolásmódjáról

Prof. Dr. Robert Thurman cikke

(Prof. Dr. Robert A. F. Thurman amerikai születésű Je Congkapa professzor és a Kolumbia Egyetem Vallástanulmányok Részlegének Elnöke. Azon első nyugatiak egyike, akik beálltak tibeti buddhista szerzetesnek. Egyesült Államokba való visszatérése után egyetemen kezdett el tanítani. A New York City-ben alapított Tibeti Ház egyik alapító tagja és elnöke.)

A tibeti művészet jogosan híresült el erotikus, és félelmet keltő ábrázolásairól. (...) A 19. század legvége, 20. század eleje előtti időszakban, mielőtt nyugaton kialakult volna a mélylélektan (pszichoanalitika), ezek a tibeti buddhista ábrázolások elég rémísztőek és undorítóak voltak a nyugati emberek számára ahhoz, hogy elítéljék a hinduizmus és a buddhizmus indo-tibeti formáját, szeméremsértőnek, közönségesnek és ördöginek nevezve. Még manapság is nagyon sok, más kultúrából érkező embert zavarnak ezek az ikonok, és még mindig valami elfajzott, degenerált megjelenési formaként tekintenek a tibeti buddhizmusra. Ezért most már ideje volna modern nézőpontból szemlélni ezeket az ábrázolásokat, annak érdekében, hogy megtisztuljanak a régóta tartó megbélyegzéstől, és hogy mi magunk is képesek legyünk értékelni a tibeti civilizáció egyik leghasznosabb vívmányait.

Manapság minden értelmes ember hallott már Freudról és Jungról. Bár nem valószínű, hogy egyetértünk mindennel, amiket ők mondtak; és természetesen sokat fejlődött a mélylélektan az ő idejük óta, de nem kérdés, hogy megfogalmazták az emberi élet elsődleges ösztöntörekvéseinek szempontjait. Amelyek szerint minden egészséges személy energiájának jókora részét a tudattalanból eredő, két ösztönös hajtóerő köti le, az érzéki/nemi vágy és az agresszió. (Ezek nem a semmiből kipattanó gondolatok voltak, már az 1800-as évek közepén, Charles Darwin is azt állította, hogy minden élőlényt túlélési és fajfenntartási ösztönei irányítanak. Ezek az ösztönök fogalmilag azonosak Freud szexuális ösztön-és életösztön-fogalmával. Bár az akkori, viktoriánus társadalom általában racionális lénynek tartotta az embert, néhány filozófus, például Schopenhauer és Nitzsche amellett érveltek, hogy az emberek viselkedését gyakran tudattalan és irracionális erők ösztönzik. Ez az elképzelés köszön vissza Freud munkásságban.*)     
Amikor  ez a két hajtóerő túl erőteljesen elfojtott, amikor a hajtóerőknek még a létezése is tagadott, akkor megnyomorítja a személyt, és elmebéli és fizikai rendellenességeket okoz, amiket annak idején Freud és kollégái kezelni próbáltak. A gyógyító folyamat magába foglalja ezen hajtóerők felhozását a tudattalanból a tudat szintjére, oly módon, hogy megfigyelik az álmokat, figyelmet fordítanak a közölt üzenetek - legyenek verbális üzenetek, gesztusok vagy művészeti alkotások, stb. - mögött megbújó valódi hátsó szándékra. Ezután a tudatba felhozva, a megtisztítás (szublimáció) segítségével bele tudják illeszteni a tudatos személyiségbe, aminek eredményeként jelentős energia szabadulhat fel hasznos célokra.

A tantrikus buddhizmus tibeti mélylélektanának esetében a gyógyító folyamat sokkal mélyrehatóbb célt ér el. Nem csupán egy normális állapotot hoz létre azáltal, hogy megszabadít a megnyomorító betegségtől, hanem elégedettség-érzést és a megvilágosodás megteremtésének lehetőségét. Az ösztönöket teljesen át kell változtatni alkotó energiává. Ezért vannak a különféle Buddha-formák (istenségek), hogy teljesen átalakítsák a nemi vágyat és az agressziót. Az önző nemi vágyat változtassák át önzetlen könyörületességgé, amelyik mások boldogságát keresi, és az agressziót változtassák át elemző bölcsességgé, amelyik kritikusan keresztüllát minden önmagában létező megnyilvánulásán, hogy behatoljon a szabadság belsejébe, ami az univerzum valósága.

De az erotikus és rémületet keltő Buddha formák (istenségek) nem csupán a legmagasabb szinten működnek, hanem mindenkinek azon a szintjén hatnak, ami számára szükséges. A személyes vágy, ami minden egyes embert hajt e földi társadalomban, ezekben az istenségekben a saját belső valóságának kivetülését fogja megtalálni, ezzel egyidejűleg pedig az enyhülés érzéséhez eljutni.

* A zárójeles mondat Charles S. Carver- Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia című művének 2002-es kiadásából való.

2013. január 24., csütörtök

Viszuddhimagga (A megtisztulás ösvénye)

A Viszuddhimagga a théraváda buddhista tanok páli nyelven írt enciklopédikus jellegű összegzése és magyarázata. Jelentése magyarul: 'Ösvény a megtisztuláshoz' vagy 'A megtisztulás ösvénye'. A művet a buddhista kommentátor, Bhadantácsárija Buddhaghósza írta, az i.u. 5. században, és a théraváda irányzat maháviharai tanítását tükrözi.

Mahávihára (páli nyelven: 'Nagy Kolostor') buddhista kolostort i.e. 3. század végén alapították Anuradhapurában, Ceylon szigetének (mai Srí Lanka) ókori fővárosában. A kolostort Dévanampija Tissza, szingaléz király építtette, miután Mahindával, az indiai szerzetessel, a buddhizmusról beszélgetett.(Mahinda, a hagyomány szerint Asóka király fia volt. Asóka a fiát, Mahindát és a lányát, Szanghamittá hercegnőt küldte Ceylonra, kb. i.e. 251-ben, hogy terjesszék a buddhista tanokat). A Mahávihára kolostor a théraváda buddhizmus hatalmas kulturális és vallási központja lett. A buddhizmus Ceylon szigetén meghatározó tényezővé vált, és a mahávihárai szerzetesek hatalma és befolyása gyakran jócskán túllépve a vallás kereteit, a világi politika életbe is behatolt. A kolostor kiváltságos szerepe az i.e. 1.század végén szűnt meg, amikor buddhista szerzetesek csoportjai kiváltak a maháviharai kolostorból és megalapították Abhajagiri Vihárát és Dzsétavana Viharát. Így Mahávihára központosított hatalma és kiváltsága fokozatosan csökkent a 12.századig, ekkor azonban megnyerték az akkori uralkodó politikai támogatását, aki teljesen megsemmisítette az abhajagiri és dzsétavanai théraváda hagyományokat.

Ahogyan májusi bejegyzésünkben írtuk a théraváda szent iratokról, az i.e. 240 körüli zsinaton kanonizált szövegeket nagyon sokáig csak élőszóban adták tovább. Ezeket aztán kb. i.u. 1. században elsőként írásban Ceylon szigetén jegyezték le, egyes források szerint páli nyelven, más források szerint bár páli nyelven tartották fenn, de ó-szingaléz nyelven írták le. Az i.u.1. századtól kezdődően az egész indiai félszigeten a szanszkrit vagy valamilyen népnyelv teljesen kiszorította a pálit, amely addig közvetítő nyelvként szolgált a különféle buddhista irányzatokban. Ekkortájt Ceylon szigetén az irodalmi tevékenység hanyatlóban volt, így a páli nyelvet már ott sem használták kb. i.u.150 és 350 között. A páli nyelv első nagy reneszánsza i.u. 400 körül kezdődött, Ceylon szigetén és Dél-Indiában. Bhadantácsárija Buddhaghósza és két, szintén nevezetes, hasonló szerepet betöltő társa, Dhammapála és Buddhadatta, páli nyelven írták a théraváda tanokról szóló magyarázataikat, amelyek alapjai azok a régi szingaléz nyelven írott kommentárok voltak, amik az időszámításunk első századaitól kezdve keletkeztek Ceylon szigetén.

Buddhaghósza tekintélyes mennyiségű irodalmi munkája közül a Viszuddhimagga a legismertebb. Három nagy téma köré csoportosította mondanivalóját: szíla (erkölcs), szamádhi (összpontosítás) és pannyá (bölcsesség). Emellett átfogó módon magyarázza és fejti ki a buddhista tanok egyes részleteit, és a Tipitaka ('három kosár') kanonikus szövegeiből közvetlenül idézve, egységes egészként mutatja be a théraváda tanokat. A Viszuddhimagga nem csak az elméletre, hanem a gyakorlatra is hangsúlyt helyez, és a buddhista meditációs technikák részletes leírását is tartalmazza. Így méltán tekinthetjük úgy, mint a théraváda tanokról szóló általános alapművet.  

A Viszuddhimagga szerzőjéről, Buddhaghószáról nagyon keveset tudunk, azonkívül, hogy indiai buddhista tudós volt, aki az i.u. 5. században tevékenykedett. Szülőhelyét sem tudják pontosan meghatározni, bár a Mahávamsza (páli nyelven írt ceyloni 'Nagy Krónika') szerint Észak-Indiában született, Bódh Gajában, bráhman család sarjaként. Más tudósok szerint dél-indiai származású volt, és csak később komponált életrajzai hozzák összefüggésbe Bódh Gajával, a történelmi Buddha megvilágosodásának helyszínével. Annyi látszik biztosnak, hogy az indiai félszigetről utazott Ceylon akkori fővárosába, Anuradhrápurába, ahol a Mahávihára kolostorban több ó-szingaléz nyelvű buddhista magyarázószöveget fedezett fel, amiket aztán páli nyelvre fordított.

Forrás: Buddhaghósza (angol nyelven)  Buddhaghósza (angol nyelvű wikipédiás cikk)
           Mahávihara  (angol nyelven) Mahávihara  (angol nyelvű wikipédiás cikk)
           Viszuddhimagga (angol nyelven)
           Megtisztulás ösvénye  (a teljes Viszuddhimaggha, Bhikkhu Nánamoli fordításában, angol nyelven)
 

2013. január 20., vasárnap

A bhutáni újév (Loszár) ünnepe ismét Budapesten


A bhutáni újév (Loszár) ünnepe ismét Budapesten

"Miután a teákat és a gabonapelyheket felszolgálták, a gyerekek tudták, hogy most Újév ünnepének legjobb része fog jönni... A szertartás eredete 1640-re nyúlik vissza, amikor a Punakha kolostor-erőd felépült és Bhután egyesítője, a nagy Shabdrung Ngawang Namgyel, végezte a felszentelést. Az emberek az ország minden részéből érkeztek az ünnepre, magukkal hozva a különböző régiók terményeit (…)   A Shabdrung az emberek ezen gesztusát nagyon kedvező jelnek tekintette és megkérte őket, hogy sorba üljenek le, majd minden ételből mindenki kapott. Ez a fontos esemény Shudrel Phuensum Tsghogpa néven ismert (szó szerinti jelentése "összejönni és sorban ülni minden jó dologért") és szerves részévé vált az olyan ünnepeknek mint az Újév…." Kunzang Choden: Chilli and Cheese

Sok szeretettel meghívunk "összejönni és sorban ülni minden jó dologért", hogy ismét jó hangulatban együtt ünnepeljük Loszárt, a bhutáni holdújévet. 

Időpont: 2013. február 10-én, 16 óra

Helyszín: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola (Bp. IX. ker. Börzsöny u. 11.)

Az esemény szervezői: Magyar Bhutáni Baráti Társaság és A Tan Kapuja Buddhista Egyház

Tervezett program:

Üdvözlet, néhány szó a MBBT-ról - Valcsicsák Zoltán, MBBT elnök, 10'

Előadások (1 óra):

Shabdrung Ngawang Namgyel (1594-1651), aki egyesítette Bhutánt - Csörgő Zoltán, a TKBF és a MBBT egyik alapítója, 30'
Loszár ünnepe Bhutánban, ahogyan én látom - Pema Choki, kedves vendégünk Bhutánból, 30'

Beszélgetés és bhutáni ételek kóstolása (1 óra)

Emellett lehetőség lesz Kunzang Choden ismert bhutáni írónő könyveit a helyszínen megrendelni.

Belépő: 700 Ft, MBBT tagoknak 200 Ft

További információk: www.bhutan.info.hu

2013. január 14., hétfő

Dzsátakák

A Dzsátakák ("Születés történetek") egy nagyon népszerű buddhista mese-és történetgyűjtemény, amelyből létezik théraváda és mahájána változat is.

Májusi bejegyzésünkben már írtunk a théraváda buddhista szent iratokról, és ott említettük, hogy a Szutta-pitaka ("Beszédek kosara") tartalmaz több későbbi keletkezésű írásművet is, köztük az 547 állatmeséből és történetből álló Dzsátakát.

A théraváda Dzsátaka állatmeséi és történetei azonos szerkezetűek, emiatt feltételezhető, hogy egy illető műve vagy pedig egységes elv alapján állították össze. A mesék, történetek a történelmi Buddha előző életeiről szólnak, amelyekben Buddha állati és többféle emberi alakban testet öltve jelenik meg. Ezek az állatok és emberi alakok mind erényes tetteket cselekszenek vagy belátással, megfontoltan döntenek vagy bölcs tanácsokat adnak másoknak, amelyek jutalmául a mennyekbe jutnak vagy következő életében magasabb rendű életformában születnek újra.

Mindegyik történet bevezetése és befejezése azonos jellegű. Elkezdődik egy, a történelmi Buddha életében játszódó (feltehetőleg kitalált) történettel, majd Buddha ehhez kapcsolódva elmond egy olyan múltbéli történetet, amelyben ugyanazok a szereplők, mint a kezdő történetben és amelyben ő is megjelenik, éppen olyan különféle alakokban, mint a többi szereplő.
Végül a befejezésben Buddha beazonosítja a múltbéli és a jelenlegi eset szereplőit, önmagával együtt.

Ahogy fentebb is említettem, a Dzsátaka későbbi keletkezésű történetgyűjtemény, melyeknek a történelmi Buddhához nincs igazán közük. A történetek központi része - azaz a Buddha által elmesélt, múltban lejátszódott esemény - jobbára a buddhizmustól független népmese, elbeszélés, amit erkölcsi tanmesévé alakítottak át. Ezek azonban nem a történelmi Buddhától származnak, bár ő maga is gyakran alkalmazott - a neki tulajdonított beszédei szerint - hasonlatokat és párhuzamokat a való életből, de semmiképpen sem meséket. Emellett, a neki tulajdonított beszédeiben sem tesz említést saját előző életeiről. És ugyanígy, sem a bevezető, sem a befejező részeknek nincs közük a történelmi Buddhához.

A Dzsátakák történeteinek nagy része minden bizonnyal az indiai népköltészetből származnak. Több története az egyik indiai mesegyűjtemény, a Pancsatantra állatmeséi között is megtalálhatóak. (A Pancsatantra erkölcsi tanításokat tartalmazó mesegyűjtemény, amelyet Pandit Vishu Sharma írt szanszkrit nyelven i.e. 200 körül. Van, aki szerint ebből kerültek át a Dzsátakákba mesék, mások szerint fordítva történt, és a Dzsátakák tartalmazzák azokat a legrégibb indiai meseszövegeket, amelyek alapján a Pancsatantra és a többi szanszkrit mesegyűtjemény is keletkezett.)
A páli kánon, a Tipitaka ("három kosár") szövegét i.e. 240 körül, egy zsinaton rögzítették élőszóban, páli nyelven. Majd először kb. i.u. 1. században jegyezték le írásban Srí Lankán (Ceylon), szintén páli nyelven. 

mahájána dzsátaka történeteket "apokrif" dzsátakáknak is nevezik, ezzel utalva arra, hogy nem tartoznak bele a páli kánonba, emiatt, értelemszerűen a théraváda hagyomány nem ismeri el őket hitelesnek. A mahájána dzsátakákat évszázadokon keresztül írták ismeretlen szerzői, általában szanszkrit nyelven. Azonban az egyik legnépszerűbb gyűjteményről picit közelebbit is tudunk. A Dzsátakamála ("Dzsátakák füzére") 34 dzsátakát tartalmaz, és valószínűleg i.u. 3. - 4. században állította össze Arjasúra. A Dzsátakamála történetei a tökéletességre összpontosítanak, különösen a nagylekűségre, erényes magatartásra és türelemre. Magáról a szerzőről, Arjasúráról szinte semmit sem lehet tudni. Egy, a tokiói egyetemen található, régről fennmaradt szöveg azt állítja, hogy Arjasúra egy indiai király fia volt, aki lemondott örökségéről, hogy szerzetes lehessen, de nem lehet tudni, hogy ez mennyire igaz.

A dzsátakák évszázadokon keresztül jóval többet jelentettek egyszerű meséknél. Nagyon komolyan vették őket, és veszik manapság is, erkölcsi és lelki tanításaik miatt. Ahogy az a nagy mítoszoknál lenni szokott, a dzsátakák történetei is inkább rólunk, emberekről szólnak, nem pedig Buddháról. A dzsátakák drámákban és táncokban is megjelennek. Ábrázolásuk is nagyon elterjedt. Az indiai adzsantái barlangokban is feltűntek a Dzsátakákat megjelenítő festmények. Vagy az ókori Selyemút mentén lévő tunhuangi barlangtemplomban, amelyben újszerű módon, vízszintes sávokban jelenítették meg a Dzsátakákat, így az elbeszélések a templomban sétálva megérthetőek voltak.
(A Selyemút mentén fekvő, Közép-és Kelet-Ázsia közötti oázis-település és határváros, Tunhuang, i.u. 3. századtól indiai szerzetesek virágzó települése volt. Kolostorokat, templmokat és könyvtárakat építettek, ahol buddhista szövegeket fordítottak. Tunhuang a 14. századig maradt buddhista központ. Manapság Kína legnagyobb és legrégibb barlangtemplom-együttese)

A théraváda teljes dzsátaka gyűjteményét németre J.Dutoit (Lipcse, 1908- 1921) fordította, angolra pedig E.B. Cowell és munkatársai (London, 1895-1907). A dzsátakákból magyarul Vekerdi József fordításában olvashatunk válogatást ITT.
           Dzsátaka mesék (angol nyelven)

2013. január 8., kedd

Tibeti imazászlók

Úgy tartják, hogy a buddhizmus i.u. 800 körül érkezett Tibetbe, a nagy tanítómester, Padmaszambhava által. A buddhizmust megelőzően a legtöbb tibeti a bon (vagy bön) vallás híve volt. Eredetileg a bön sámánok készítettek és függesztettek fel zászlókat, öt meghatározott színben, védelemkérés vagy gyógyító szertartások részeiként. Amikor a buddhizmus összekeveredett az ősi tibeti vallással, ezekre a bön eredetű zászlókra szent mantrákat, ikonográfiai alakokat, szimbólumokat festettek, ezáltal alakultak ki olyanná, ahogyan ma ismerjük a tibeti imazászlókat.

Sütő Zsolt: Imazászlók (Himalájakék, Tibetvörös)
A zászlóknak két fő típusa van, a vízszintes és függőleges elhelyezésű zászlók. A vízszintesek neve lungta ( tibeti nyelven: "szélparipa"), a függőlegesek neve darcso (tibeti nyelven a dar: "az élet, szerencse, egészség és gazdagság gyarapodás", a cso: "minden érző lény")
Az imazászlókon buddhák, bódhiszattvák, Tárák, állatok, lótusz, tanítók, szimbólumok ábrái, szent szövegek és mantrák szerepelhetnek. Általában szerzetesek és lámák vésik a zászlókra szánt mintákat fahasábokba, lelki gyakorlataik részeként. Majd a mintákat rányomtatják négyzet alakú ruhaanyagokra, és felvarrják zsinórokra, ötös csoportokban. Az öt szín sorrendje ezeken a csoportokon belül a következő: sárga, zöld, piros, fehér és kék. A függőleges összeállítású zászlóknál a sárga van a legalján, a kék pedig a legtetején. A vízszintes összeállításúaknál a sorrend jobbról balfelé halad, de akár fordítva is.

A Nyingmapa irányzat ("régi iskola") szerint a színek a következő elemeket és a hozzájuk tartozó meditációs buddhákat jelképezik:
kék - űr (Aksobhja)
fehér  - levegő, de néha jelenti a szelet vagy felhőket is (Vairócsana)
piros -  tűz  (Amitábha)
zöld - víz (Amóghasziddhi)
sárga - föld (Ratnaszambhava)
A később kialakult iskolák/irányzatok megcserélték a levegő és víz színét, de a színek egymás utáni sorrendjét megtartották.

Az imazászlókat kb. 24 különféle csoportba lehet besorolni típusaik szerint. Ezen belül öt olyan csoport van, ami magába foglalja a manapság látható zászlók többségét.

A szélparipa (lungta) majdnem a leggyakoribb imazászló. Azt a célt szolgálja, hogy a zászló környékén tartózkodó lények szerencse-energiáját növelje. A szélparipát általában, egy lovat ábrázoló rajz formájában, a zászló közepén helyezik el, hátán a kívánságteljesítő ékkővel. A zászló sarkaiban sok esetben a négy természetfölötti lény alakja vagy neve látható: Garuda (egy bölcs, sas-szerű madár), Sárkány, Tigris és Hóoroszlán. A zászlókra nyomtatott szövegek különbözőek lehetnek, általában mantra gyűjteményeket vagy rövidebb szútrákat tesznek rájuk. A legnépszerűbb szöveg ezeken a fajta zászlókon a Győzelmi Jelkép Szútra (Gyaltsen Semo)

A győzelmi jelképes zászlók az akadályokon és zavarodottságon való felülkerekedést segítik. A tibeti hagyomány szerint a történelmi Buddha adta a Győzelmi Jelkép Szútrát Indrának, az istenek királyának. Az utasítás szerint Indrának ismételgetnie kellett ezt a szútrát, amikor harcba indult annak érdekében, hogy megvédje csapatait és győzelmet arasson a félistenek fölött. A győzelmi jelképes zászlókon ez a szútra található, különböző szimbólumokkal együtt, például a szélparipa, a nyolc szerencseszimbólum vagy egyéb szimbólumok.

A jó egészség és hosszú élet-zászlókon általában Buddha Hosszú Élet Szútrájának rövidebb változata található, emellett imák és mantrák a jó egészségért és a hosszú életért. A zászló közepén gyakran Amitájusz (Amitábha Buddha másik neve), a Korlátlan Élet buddhájának ábrája van. Néha két másik hosszú élet istenség, a Fehér Tárá (béke és egészség) és Usnisa Vidzsaja (győzelmi védelem) is megjelenik a zászlókon.

A kívánságteljesítő ima (Sampa Lhundrup) egy erőteljes védelmi ima, úgy tartják, hogy Padmaszambhava guru írta. Azt mondják, hogy különösen időszerű modern korunkban, és alkalmas a szerencse növelésére, háború, éhezés és természeti katasztrófa elleni védelemre, éppen úgy, mint akadályok leküzdésére és hamar beteljesülő kívánságok elérésére. Az ilyen zászlók közepén gyakran ábrázolják "Guru Rinpocsét" ( "Drága Mester"-t, azaz Padmaszambhavát), és körben az erőteljes mantráját, az Om Ah Hung Vadzsra Guru Padma Sizddhi Hung-ot.

A Dicsőség a 21 Tárának szövegét Atísa fordította tibeti nyelvre a 11. században. Így a legelső 21 Tárá imazászlót neki tulajdonítják. Tárá Avalókitésvara könyörületes könnyeiből született. (ennek a születésnek egyik változatát ITT írtuk le ) A másik változat szerint, ahogy Avalókitésvara a számtalan szenvedő lény miatt a könnyeit hullatta, egyik könnye Megmentő Zöld Tárává alakult, aki azután másik 20 alakban testesült meg. Az ima a 21 Tárához mindegyik megtestesülését dicsőíti. Ezen az imán kívül a zászló közepén általában a Zöld Tárá található, és gyakran a mantrája is, az Om Tare Tutare Ture Szoha. Ennek a típusú zászlónak az a célja, hogy messzire terjessze a könyörületes áldásokat.

Az időjárás elemeinek kitett zászlók képei és mantrái idővel megfakulnak, emiatt cserélni kell őket. Ez is az állandó változást és a mulandóságot szimbolizálja.
A tibeti hagyomány szentnek tartja az imazászlókat, úgy gondolják, hogy tisztelettel kell kezelni őket, mivel szent szövegeket és szimbólumokat tartalmaznak. Nem szabad a földre helyezni vagy a szemétbe dobni. Amikor egy elnyűtt imazászlót megsemmisítenek, hagyományos módon elégetik, hogy a füstje eljuttathassa az áldásokat a mennyekbe.
Bár a megszálló kínai hatalom az imazászlókat rossz szemmel nézte, de nem tiltotta be őket. Manapság a hagyományos zászlók többségét tibeti menekültek vagy nepáli buddhisták készítik Nepálban és Indiában.

Forrás: Hagyományos imazászló (angol nyelven)
           Az imazászlók történe és hagyománya (angol nyelven)

2013. január 2., szerda

A nyolc szerencsejegy (astamangala)

Az astamangala (aṣṭa-maṅgala) szanszkrit szó, az "asta" jelentése "nyolc", a "mangala" jelentése pedig "kedvező/ígéretes/szerencsés" vagy "áldás, talizmán". A nyolcas a hinduizmusban, a dzsainizmusban és a buddhizmusban is szerencsés számnak számít.

A nyolc szerencseszimbólumból összeállított sorozat Indiában eredetileg a különféle szertartásokon, felavatáson vagy királyi koronázáson jelent meg. Egy szimbólumokból összeállított, korai sorozat a következőekből állt: trónus, szvasztika, kéznyomat, kampós csomó, ékszert tartó váza, áldozati vízeskancsó, halpár, lefedett tál. A buddhizmusban ez a nyolc szerencseszimbólum jelképezi azt a felajánlást, amit az istenek a történelmi Buddhának tettek, miután az elérte a megvilágosodást.

A tibeti buddhizmusban a nyolc szerencsés/kedvező szimbólum egy sajátságos csoportját használják a háztartásokban és a művészeti ábrázolásokon. Alapvetően mindegyik szimbólumnak megvan a maga általános magyarázata, ennek ellenére különböző tanítók eltérően is értelmezhetik őket.

Az ernyő a buddhista közösség védelmét szimbolizálja és arra tanít, hogy először csatlakoznunk kell a buddhista közösséghez. Egy másik értelmezés szerint az ernyő azt az üdvös tevékenységet képviseli, amellyel megvédjük a lényeket betegségtől, ártalmas erőktől, akadályoktól stb. még ebben az életben, és mindenféle pillanatnyi és maradandó szenvedéstől a három alsó birodalmakban és az emberi és az isteni birodalmakban a következő életben.

A hal szimbolizálja a harmóniát, visszautalva arra, hogy az ernyő alatt mindig harmóniában és békében élhetünk. Egy másik értelmezés szerint az aranyhal a félelemtől mentes állapotban lévő élőlényeket jelképezi, akik anélkül, hogy belefulladnának a szenvedés óceánjába, egyik helyről a másikba vándorolnak, szabadon és önként, ahogyan a hal is szabadon és félelem nélkül úszik a vízben.

A váza a gazdagságot jelképezi, és arra tanít, hogy élvezzük a hitünkből és az erkölcsi fegyelemből származó belső gazdagságot, a tanulmányainkat és a Dharma gyakorlását, mások megsegítését, mások tiszteletben tartását, és a bölcsességet. Más értelmezés szerint a kincsesváza a hosszú élet, gazdagság és jólét végtelen özönét szimbolizálja, és ennek a világnak és a megszabadulásnak minden hasznát.

A lótusz a tisztaságot képviseli, és azt, hogy törekednünk kell arra, hogy tiszta lénnyé váljunk a bódhiszattva életút gyakorlása által. Más értelmezésben a lótusz képviseli a test, a beszéd és az elme teljes megtisztulását a szennyeződésektől, és az üdvös cselekedetek virágzását az áldott megszabadulásban.

A kagylóhéj szimbolizálja a Dharmát (a Tant) és azt tanítja, hogy el kell jutnunk a Dharma teljes megértéséhez, az ösvény lépcsőfokainak megvalósításához az elménken belül. Egy másik értelmezés szerint, a jobbfelé csavarodó, fehér kagylókürt a Dharmáról szóló tanítások mély és messzeható dallamos hangját jelképezi.

Az örökkévalóság csomója Buddha kivételes minőségét, a mindent átfogó bölcsesség megvalósulását szimbolizálja. Másik értelmezés szerint a vallásos tanok és a világi dolgok közötti kölcsönös függőségét jelképezi. Az ösvényen való haladás idején a bölcsesség (elmélet) és módszer (gyakorlat) egyesülését, az üresség és függő keletkezés elválaszthatatlanságát, és végül a megvilágosodást elérve a bölcsesség és a nagyszerű könyörületesség teljes egyesülését.

A győzelmi zászló/szalag Buddha másik kivételes minőségét, a feladást jelenti, az illúziók (tudatlanság) feladását és a téves látásmód (nem-látás) feladását. Az előző szerencseszimbólummal, az örökkévalóság csomójával együtt a győzelmi jelkép jelképezi, hogy a Dharma (a Tan) teljes megértésével, a megvilágosodáshoz vezető ösvény fokozatainak megvalósításával elérhetjük Buddhának ezt a két kivételes minőségét (a bölcsességet és az illúziók feladását). Másik magyarázat szerint a győzelmi jelkép szimbolizálja a test, beszéd, elme tevékenységeinek győzelmét az akadályok és a nem előnyös dolgok fölött. De jelenti még a buddhista  tanok teljes győzelmét minden ártalmas és káros/veszedelmes erők fölött.

A Dharma (Tan) kereke azt jelképezi, hogy Buddha e két kivételes minőségét (a bölcsesség és az illúziók feladása) elérvén, képesek leszünk elvezetni minden élőlényt a szenvedéstől való végleges megszabaduláshoz a Dharma kerekének megforgatása által. A Dharma kerekének megforgatása jelképezi a Dharma másoknak való átadását. És ez a végső cél.
Másik magyarázat szerint a Dharma (Tan) kerekének megforgatását szimbolizálja, azaz a Dharma tanítását és megvalósulását, amely lehetővé tészi, hogy a lények, minden időben és minden birodalomban, megtapasztalják az üdvös tettek és megszabadulás örömét. (a Dharma (Tan) kerekéről, a részeiről, azok jelentéséről ITT írtunk részletesebben)


Forrás: Ashtamangala (angol nyelvű wikipédiás cikk)
           Buddhista szimbólumok (angol nyelven)
           A nyolc szerencseszimbólum (angol nyelven)